Jelenleg két kiállítóteremben is láthatóak a Kossuth-díjas művész munkái, s a néző nem múló kíváncsisággal nézi Pesten, az Aulich utcai galériában (február 12-ig) és Budán, a Várfok utcai XO-ban (február 5-ig) a kiállított képeket, hogy végre megpróbálja megfejteni, ki is van az alkotások mögött.
Magyar Narancs: Szerettem volna, ha hagyományos tárlatvezetéssel végigvitt volna ezen a két kiállításon, de nem volt rá hajlandó. Miért nem?
El Kazovszkij: Mert az ilyen tárlatvezetés egyáltalán nem az én műfajom. Ha egy művészettörténész végigjárná a kiállításaimat és tárlatvezetést tartana, nagy érdeklődéssel hallgatnám, és közben biztos, hogy beleszólnék, reagálnék, talán ellenkeznék, de nekem magamnak a képeimről nincs mit mondanom, hiszen minden mondatom itt van a falakon, ezeket nem nagyon lehetne kiegészíteni.
MN: Ezek számomra nem egyszerű mondatok, inkább bonyolult történetek. Hosszan felépített mitológiáknak tűnnek, vagy hogy megpróbáljak én is képszerűen fogalmazni, mindez egy hajdan meggyúrt hógolyóhoz hasonlít, amely az évek, évtizedek során továbbgurulva magára szed újabb és újabb rétegeket; bővül, egyre nő, de a magva azonos marad.
EK: Ha már ennél a képnél maradunk, akkor az én esetemben talán egy kemény acélgolyó van legbelül, amire aztán a hóban meghempergetve újabb és újabb rétegek rakódnak, amint továbbgurul. Az acélgolyó, vagy egyszerűbben szólva egy belső állandó önészlelés, talán nagyon sok emberben megvan. De akiben kevés az önismeretre való késztetés, az nem meri vállalni saját magát. Az én esetemben ez a belső "mag" nemcsak a tudatalatti magmájából áll, hanem a reflexiók és önreflexiók tömegéből is. Valószínűleg ez is érződik abban, ami a képeimen látható.
MN: Beszélhetünk arról, hogy mi mindent tudott meg saját magáról?
EK: Szerintem a képekhez nem jutunk közelebb az alkotó megismerése által. De egy emberi karakter megismerésében új szempontokhoz juthatunk. Először azt kell megemlítenem, hogy mi az, ami engem meghatároz, illetve meghatározott a kezdet kezdetén. Az esetem eléggé különleges, sok szempontból arra épül az életem, amivel együtt születtem, arra a tényre, hogy transzszexuális vagyok. Mégpedig abból a fajtából, ami egyáltalán nem látszik. A magát nőnek érző transzszexuális tökéletesen látható, sőt feltűnő, mert a mi kultúránkban a "nőség" mindig megmutatja magát. A szépség, a kép vonzásához van köze, olyasmi, ami esztétikai tárgyként is aposztrofálódik. Az én helyzetem más, mert egy számomra furcsa "női" testben élő férfi vagyok, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfiember vagyok, aki számára a vonzerőt a nagyon lányos, fiatal fiúk jelentik, akiket én tulajdonképpen nőknek látok, és mint nőket szeretem.
MN: Mióta tudja ezt magáról?
EK: Hároméves korom körül már ráeszméltem erre a furcsa adottságra, és attól kezdve folyamatosan foglalkozni kezdtem az adott világgal, benne a lehetséges és lehetetlen helyemmel és az ebből fakadó összes problémával. Azt hiszem, ha ez nem így történt volna, ha nem lettem volna kíváncsi magamra és a világra, meg persze a körülöttem lévő emberekre, már régen szétkenődtem volna a falon. Annyira ellentmondásos helyzetben kellett léteznem. Köztem és a környezetem között valójában semmi sem stimmelt. Nem én magam mondtam ellent a világnak, hanem egymásnak mondtunk ellent. Ez egy fájdalmas folyamat volt, kamaszkoromra kulminált, amikor rádöbbentem, hogy el kell fogadnom ennek a helyzetnek a véglegességét. Addig reméltem, hogy ez nem lesz így a végtelenségig, hogy talán nem muszáj egy életen át az általam lehetetlennek, használhatatlannak tartott testben maradnom. Aztán rá kellett jönnöm, hogy de igen. És hogy ezt meg kell tanulnom elfogadni valahogy...
MN: Kinek vagy minek volt köszönhető, hogy ilyen korán szembe tudott nézni saját magával? Szerepet játszott-e ebben a tény, hogy az akkori Szovjetunióban született, ahonnan aztán kamaszkorában, egyik szülőjét hátrahagyva, végleg Magyarországra költözött?
EK: Talán csak annyiban, hogy a "semmi sem stimmel" állapotot ez a kicsit komplikált családi helyzet még csak fokozta. De ez az említett alaphelyzethez képest kismiskának számított. Ugyanakkor minden okom megvolt arra, hogy az emberi létezés és a világ létezése abszurditásának kiderítésével foglalkozzam. Soha sem voltam hívő - bár az európai keresztény kultúrába születtem bele, s teljes egészében ehhez a kultúrához tartozom -, az istenhit mégsem szerepelt a listán. Ezért a világ és a saját magam közötti viszony megfejtésében túl kevés "fogódzó" állt a rendelkezésemre. A transzcendenciaszükségletem sem tudott kielégülni, és ezért igen kemény és hosszadalmas munkámba került, mire tisztázni tudtam, hogy mit akarhat tőlem a világ, és én mit akarhatok tőle.
MN: Mire jutott?
EK: Arra, hogy muszáj hívőnek lenni. Annak is, aki egyelőre nem részesült a hívővé válás kegyelméből. Ahogy én. Helyesebben nem is a hitről beszélek, hanem arról a bizonyosságról, amikor megvilágosodik a transzcendencia létezése. De valamikor muszáj eljutni arra a szintre, ahol ezt végre magam is megtapasztalhatom.
MN: Nagyon régóta ismerem a munkáit, figyelem az újabb és újabb alkotásait. Most, hogy beszélgetünk, azt hiszem, megtaláltam a "hiányzó láncszemet", mégpedig azt, hogy valójában minden munkája a várakozás kifejezése. Azé a várakozásé, amiről most beszélt.
EK: Kibővítve talán azt mondanám, hogy a vágyakozással egybekötött várakozásról van szó. A remény állapotáról. A purgatóriumról, amelyben a léleknek lehető-sége adódik a változásra. Ez a földi létünk lényege. Mindenki a saját, egyéni purgatóriumából juthat el oda, ahová egyáltalán eljuthat.
MN: A neve a hetvenes évek közepén robbant be a köztudatba Magyarországon, és azóta jelentősen nőtt az ismertsége és népszerűsége. Azon kevesek közé tartozik, akik maradtak, akik voltak, s egyetlen lépést sem tesznek azért, hogy alkalmazkodjanak az új trendekhez, elvárásokhoz. Tehát semmiképpen sem sorolható a tudatosan fejlődő művészek közé, mintha nem is nagyon érdekelné, mi zajlik ma a művészetben.
EK: Ahogy már mondtam, az én belső világlátásom nagyjából hároméves koromban kezdett kialakulni, és a lényege azóta nagyon keveset változott. Talán azért is van ez így, mert a meghatározó alaphelyzetnél nem akadt sokkal fontosabb a számomra. Ami viszont legalább ennyire meghatá-rozó volt ugyancsak hároméves korom óta, az a kielégíthetetlen kíváncsiságom. Ez hajt engem a létezésben, s mivel a kíváncsiság szüli a kérdéseket, a kérdések pedig a válaszokat és az újabb kíváncsiságot, folyamatos spirálra épül mindaz, amit a világ láttatni enged számomra. A gyakorlati trendek sohasem érdekeltek, a külső kényszerekre nem tudok reagálni, és ha nem is mindig esik jól, hogy néha nem vagyok benne az éppen működő trendek közepében, ezen nem tudok és nem is nagyon akarok segíteni. Hozzám például 1972 óta töretlenül a punk áll a legközelebb, és ezen semmi sem tud változtatni. A tarka, vásári színessége, a kétségbeesett önpusztító volta, a viharos ereje, a színpadiassága.
MN: Az már korán eldőlt, hogy energiáit a művészetre fogja összpontosítani?
EK: Soha nem akartam festő lenni. Pszichológus, filmrendező, de főleg csillagász, illetve fizikus akartam lenni. Ha ott maradtam volna a Szovjetunióban, lehet, hogy egy ideig fizikus lettem volna, mindenképpen valamilyen természettudós. Bár ha belegondolok, végül biztos, hogy festő lett volna belőlem, ha akarom, ha nem.
Váradi Júlia
