Számos jól ismert, experimentális színházi csapattal (Insomniac Productions, The Glee Club, Forced Entertainment) dolgozott együtt; saját produkciói mellett a Duckie nevű színházi társulás aktív tagja. Az Edinburghi Fesztiválon és nemzetközi színpado-kon is sikerrel szerepelt a Trafó és a British Council által most bemutatott, 1998-ban készült Családi kiruccanás (A Family Outing).
Magyar Narancs: A Show Off című produkciódat hamarabb láthatta a közönség Magyarországon, mint ezt a korábban készült családterápiás darabot, amellyel újra turnézol. Mindkettőre jellemző, hogy szokatlanul kitárulkozó, őszinte, és nehezen lehet eldönteni, hogy stand up comedy (egyszemélyes kabaré), vagy kísérleti színház-e a műfaja.
Ursula Martinez: Több darabbal is turnézom párhuzamosan, mert nagyon rosszat még sehol nem mondtak róluk. Azt hiszem, a kortárs színház a megfelelő definíció arra, amit csinálok. Ebben persze keverednek a kísérleti színház, az általad említett, Angliában meglehetősen népszerű stand up comedy, sőt a televíziós kibeszélőshow, a populáris kultúra és a legkülönbözőbb multimédiás műfajok elemei, a sztriptíztől a monológokig. Számomra egyetlen módszer sem idegen ezek közül, ha az önfeltárásról van szó. Csak megerősítik a védőbástyáimat.
MN: Még valami jellemző az előadásaidra: csak egy nő csinálhatja így. Összefüggésben van ez azzal, hogy Angliában jó hagyományai vannak a speciális női humornak a színpadon is?
UM: Vannak nagyon sikeres női kabarésztárjaink, de ez korántsem jelenti azt, hogy nőuralom volna a műfajban. A komédiaszínpad 95 százalékban most is a férfiak terepe. A színpadon egyébként soha nem teszem fel azt a kérdést, hogy nő vagyok-e, bár mindig az identitásomból indulnak ki a darabjaim. Nem tudatosan feminista, inkább általános emberi a megközelítés. Nem is tudok sokat a feminista teóriákról, így az elmélet nem befolyásolja a munkáimat. De talán a feminista mozgalmaknak köszönhetem, hogy nem kell gondolkodnom rajta, csinálhatom-e, amit csinálok.
MN: A Show Offban is szó esik a leszbikusságodról, itt pedig nyilvánosan kikéred a szüleid véleményét a szexuális irányultságodról. A forgatókönyv szerint nagyon megértőek. Ez az életben is így van?
UM: Nem tudjuk a teljes igazságot, de én ezt szeretném hallani. A szüleim nagyon nyitottak, és az intellektusuk azt diktálja, hogy el kell fogadniuk. A valóságban azonban, ha megértenek is, biztosan nem örülnek, csak nem mutatják. Ezzel a színpadi aktussal is azt szerettem volna bemutatni, hogy kik vagyunk mi, én és a családom. Az a legnehezebb, talán lehetetlen, ha a színpadon önmagadnak kell lenni, ahogy az életben pedig szinte állandóan valaki mást játszunk.
MN: Azt is megkérdezted tőlük, hogy nem bánják-e, hogy nem lesz unokájuk.
UM: Természetesen bánják. Erre nem válaszoltak őszintén.
MN: Képviseled a leszbikusokat más fórumokon?
UM: Úgy teljes az életem, ha mindenféle ember előtt játszhatok. A leszbikus közönség exkluzívnak számít, és persze szívesen megyek melegrendezvényekre, -fesztiválokra is fellépni, de nem örülnék, ha csak őket érné el a mondanivalóm. Angliában egyébként sokkal jobb az előbújt (coming out) homoszexuális férfiak reprezentációja a médiában, mint a nőké.
MN: Ezek szerint Londonban sem könnyű leszbikusnak lenni?
UM: Azért könnyebb, mint itt, mert kiterjedtebb formális és informális intézményrendszere van ennek az életmódnak. Számos klub, rendezvény és érdekeltségi csoport van. Amikor fiatalabb voltam, sokat jártam ezekre a helyekre, de már egyáltalán nem érdekel az ilyesmi. Megint azt kell mondanom azonban, hogy ezen a szcénán is kevesebb a lehetőségünk, mint a férfiaknak.
MN: Ha jól tudom, innen egy meleg színházi társulattal utazol tovább.
UM: A Duckie-val lépek fel Berlinben. Tulajdonképpen egy éjszakai mulatóból kinőtt kabarétársulat vagyunk. Úgy néz ki az előadás, hogy a nézők egy mulatóban, asztaloknál ülnek, és a pincértől kapnak egy étlapot, amelyen nem ételek, hanem műsorszámok szerepelnek. Aztán ki-ki az itala mellé rendelhet egy számot, amit külön az ő asztalán adunk elő. A vetkőzőszámtól a kabarétréfáig minden van benne. Ugyanabban az időben mindegyik asztalnál őrült előadások zajlanak.
MN: A közönség mindenhol jól fogadja ezeket a performanszokat?
UM: Nem is annyira a nemzetiségtől függ a fogadtatás, hanem inkább attól, hogy meleg közönségnek játszunk, vagy nem, illetve nagyvárosban, vagy kisebb helyen. Nem fütyültek még ki sehol.
MN: Az előadás utáni beszélgetésen itt Budapesten mi volt a legkülönösebb kérdés a közönség részéről?
UM: Hogy tényleg a szüleim-e, akik a darabban szerepelnek. Talán az kavarta meg őket, hogy nagyon jól csinálják. Meg azt is kérdezték, hogy változott-e a darab után a velük való kapcsolatom.
MN: És változott?
UM: Nagyon hollywoodi történet lenne, ha most azt mondanám, hogy most nagyon szép minden és közelebb kerültem hozzájuk, de ez nem igaz. Mindössze megosztottunk valamit, amire jó lesz emlékezni, de nem mondom nekik többször, hogy szeretem őket, mint ezelőtt. Viszont nagyon élvezik a szereplést. Ahhoz képest, hogy amikor felvetettem a kérdést, még sokkal kisebbre volt tervezve a szerepük, most állandóan azt kérdezgeti a 81 éves apám: mikor írok neki valami új darabot.
MN: Gondolom, el kell kezdened a felkészülést, mert megérkezett az édesapád.
UM: Igen. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy a baj nem jár egyedül.
- sisso -
