Egy ma született filmszakkörös is tudja, hogy a western halott, de a helyzetet holtában is élvezi: akkor futja legjobb köreit, amikor épp az égvilágon semmi igény nem mutatkozik az irányába. Hát, most éppen ilyen időket élünk újfent, igény egy szál se, nyilván ezért is van már megint olyan virgonc formában. Mert, mi tagadás, S. Craig Zahler filmjében elég jó formáját mutatja. A rövid, gazdaságos előkészítést (igen, a vadnyugat a jók, a rosszak és a még rosszabbak földje) lendületes kilovaglás követi, vagyis az ismerkedés a tájjal (hol lankás, hol meredekebb) és a csapatba verődött szereplőkkel. Az egyiknek hamburgi távcsöve van és mélyről jövő indiángyűlölete, a másiknak (Kurt Russell) szakálla és kifejlett igazságérzete, a harmadiknak sérült lába és elrabolt – kannibalizmusra hajló indiánok elhurcolta – felesége, a negyedik meg öreg és sokat beszél. Mi ez, ha nem messze az átlagon felüli, vadnyugati jellemábrázolás! Mindenki kap legalább két ecsetvonást, és ezzel máris többet teljesít a film, mint azt remélni mertük. Szóval előkészítés, lovaglás, ismerkedés és a végére maradt a legjobb: a fergeteges, régóta várt vérengzés változatos eszközökkel; nyíllal, pisztollyal és a címadó csonttomahawkkal (Bone Tomahawk a film eredeti címe). Ja, és még valami: mint azt a sokat idézett westernalapvetés, a Liberty Valance óta tudjuk, ha a legenda ténnyé válik, nosza, nyomtasd ki a legendát. Zahler filmje annyit tesz még hozzá, hogy ha már a legendát kinyomtatjuk, valaki nézzen utána alaposan a troglodita angol helyesírásának.
A Parlux Entertainment filmje
