Sose halunk ki

Jégkorszak - A nagy bumm

Lehet-e abban bármi új, ha kihalás szélén álló jégkorszaki állatok ötödjére sem halnak ki? Nem. Akkor sem, ha most épp nem a jégkorszakot vagy az olvadást, hanem egy aszteroidát kell túlélni. Jöhet némi humor, erre számítunk is, de az első részben megszeretett állatkák, Manfredtől Sidig mintha kissé megkoptak volna, törődötté váltak a sok közös menekülésben, és már nekik sem okoz az egész semmiféle meglepetést. Ja, aszteroida? Hogy oda ne rohanjak!

Még mindig szerethetők persze, és aranyos a felnőtté cseperedett mamutlány körül az após-vej harc jól ismert ecsetelgetése, de a kihalás újabb esélyét felkínáló alapkonfliktus alig is meggyőző. Cukiságban utaznak a kommunában élő jóganépek, így szó szerint üde színfoltot raknak fel a filmre. Aminek viszont mindenképpen örülhetünk, az csupán annyi, hogy a tollas dinoszauruszok azoknak a gyerekeknek is megtanítják a dínóból lett madár-szólamot, akik a Jurassic Parkhoz túl kicsik.

A Jégkorszakot jó ideje már a mellékszereplők viszik a hátukon, de ők is elfogytak, cserébe az előző részek figurái valahogy mind előkeverednek. A Motkány pedig – ő ugye igazi telita­lálatnak tűnt anno – most az űrben kavirgál, meteorokat és egyebeket lökdös, tehát már megint ő a nem is oly mozdulatlan mozgató; ám amíg a néhány tíz másodperces szkeccsekben ez remekül működött, a hosszú percekre nyújtott magánszámaiban már nem olyan vicces. Nosztalgiából persze lehet ezt az egészet szeretni, s az űrjelenetek meg a színorgia minden hatévest levehet a lábáról. De az első részek friss figuráit és poénjait simán visszasírjuk. Mindenki elfáradt már ennyi kihalásban.

Forgalmazza az InterCom