Ő már 12 évesen tudja, hogy rajta mindig át fognak nézni a fiúk, és sosem látja majd a tükörben azt a karcsú, vonzó testet, amelyet mindenki úgy bámul – ha az ő elegánsan műkorcsolyázó nővérére néz. Nagyobb baj, hogy a kecses-formás nővér sem ezt a – fizikailag amúgy létező – külsőt látja a tükörben. Hanem azt, amit oly sokan, testképzavarral küzdő, fiatal lányok: egy nem eléggé karcsú, nem eléggé könnyed, tehát nem eléggé szép alakot. Mások által irigyelt teste ezért: ellensége, legyőzendő rosszakarója. Húga szegény meg őrlődik magában, hogy elárulja-e étkezések után magát hánytató nővérét, aki, ha a dolog kitudódik, előbb viszontárulkodással, majd végül már öngyilkossággal is fenyegetőzik.
Bár a témaválasztás, a világlátás, a színészvezetés intimitása hasonló, Sanna Lenken első játékfilmje nincs olyan erősen és következetesen végigvezetve, mint egy Céline Sciamma-opus. A francia filmrendező drámaibb, végletesebb szituációkban emlékeztet bennünket a maszatos csalódásokra, az eszmélés kínjaira, a légszomjra: felnőtt normáink mögé zárva is fuldokló kiskamasz énünk szembesülésére a világ elrontottságával, tiltakozására és megfelelni akarására. Svéd tanítványa ilyen mélységekbe nem ereszkedik. Filmje bár hitelesen ábrázolja a nővérek ambivalens érzelmi kapcsolatát, nem jut túl a problémafelvetésen. Az anorexia pusztító hatalmáról már-már ismeretterjesztő jellegű tájékoztatást nyújt ugyan, de ehhez a sérültséget helyesen kezelni képtelen családi dinamika ábrázolása nem tesz hozzá sokat. A film legfőbb erénye Erland Josephson átütően tehetséges unokájának, Rebecka Josephsonnak debütálása a csúnyácska húg főszerepében.
Forgalmazza a Vertigo Média
