Magyar Narancs: Az első Die Hard-film (1988) főgonoszaként debütált a mozivásznon.
Alan Rickman: Tisztára, mint Sigourney Weaver esete: a mai napig állandóan az Alienről kérdezik. Ha csinálsz valami ütőset a karriered kezdetén, az emberek mindig beszélni akarnak róla. Ott lóg a szerep a nyakadon.
MN: Manapság akkor csörög a telefonja, ha méltóságteljes angol úriember kell a kamera elé.
AR: Talán, mert egy szigeten élünk, talán, mert olyan íróink vannak, mint Jane Austen. Az igazat megvallva a "British reserve" fogalmát mindig afféle baromságnak tartottam. De az tény, hogy a "daduskultúra" egyedei vagyunk: "Ülj le! Viselkedj rendesen! Edd meg az ebéded!" Ilyen parancsszavakon nőttünk fel, és ezt nem lehet csak úgy kitörölni. Engem inkább az zavar, hogy kezdjük elveszteni a kultúránkat. Hugh Grant a Sztárom a páromban pontosan mutatja, milyennek akar látni minket Amerika. Pedig mi aztán híresek voltunk arról, hogy vad és lüktető mozikat produkálunk.
| ||
MN: És hogyan áll az Igazából szerelem című filmmel? Azt azért szerette?
AR: Jól eltátottam a számat, amikor megnéztem: mit keres ez a rengeteg szereplő abban a filmben, amit Emma Thompson és én forgattunk?!
MN: Színészként élvezi a mesekönyves bohóckodásokat is? A Harry Potter-beli szerepére gondolok.
AR: Az is én vagyok. Csak kicsit máshogy kell használnom a képzeletemet. De a hangszer ugyanaz. Néha jó mulatság egysíkú figurákat megformálni, de azért elsősorban a háromdimenziós színészetben érzem magam otthon. Imádom a klasszikusokat, de ott túlságosan ki vagyunk téve a rendező interpretációjának. Talán ezért szeretek annyira kortárs írókkal dolgozni.
MN: Nem derogál önnek, hogy sokan a Galaxy Questből ismerik?
AR: Nem, mert abban a filmben úgy dolgoztunk mi, színészek, mintha egy színházi előadásra készülnénk. Minden reggel összegyűltünk a hatalmas díszletek között, és treníroztuk magunkat. A producerek máskor mindig ott állnak a háttérben, és kétségbeesetten pislognak az órájukra. Sosem értik, mire való a próba, mert az ő szemszögükből nem történik semmi. "És hova tesszük a kamerát?" Nagyon kínos dolog tudni, hogy amit eljátszol a kamera előtt, az úgy marad az idők végezetéig, és nem tudod megváltoztatni.
MN: Mi volt a legfájóbb kritika?
AR: Nem olvasom el a kritikákat. Különösen a színházban veszélyes. Ha egy kritikus jól lehord: "Ó, mit művelt azzal a mondattal?!" - attól a naptól kezdve minden este ennek tudatában játszol, amikor az adott jelenetedhez érsz. Megölték a varázsát. Az igazságot persze sosem tudod megúszni.
MN: Kétszer forgatott Magyarországon: a Mesmert és a Raszputyint. Utóbbiért Emmy-díjat és Golden Globe-ot kapott.
AR: Nagyon élénken emlékszem. Hamarabb végeztünk a munkával Budapesten, mint gondoltuk volna. Minden remekül ment. A Raszputyin nagyon fontos nekem: a történelemben időnként démonizálódnak egyes figurák, és a színésznek néha lehetősége van rá, hogy újraírja a történelmet. Úgy érzem, módosítani tudtam a róla kialakult képet. Ha Raszputyin ma élne, biztos sikeres orvos lenne a londoni Harley Streeten.
MN: Színpadon ön volt az első Valmont a Christopher Hampton-féle Veszedelmes viszonyokban. Nagy fájdalom lehetett, hogy nem ön kapta meg a filmváltozat főszerepét, hanem John Malkovich.
AR: Ez a dolgok rendje. Akkor még egyetlen mozidarab nem volt a hátam mögött, ráadásul más vitte filmre, mint aki a színpadon dolgozott velem. A filmtörténet tele van olyan sztorikkal, amikor a színpadi előadás főszereplőjét kihagyták a filmváltozatból. A My Fair Lady és Julie Andrews esete a legismertebb. Ilyen az élet...
MN: Milyen volt a német mozi csodagyerekével, Tom Tykwerrel dolgozni a Parfümben?
AR: Elképesztő fickó, az biztos, hogy nem a búskomor jelenlétét nyomja rá a forgatásra, mint mások.
MN: 1997-ben rendezett egy megható filmet, Téli vendég címmel. Élet a falun, emberi kapcsolatok egy napon belül.
AR: Egy nagyon kedves színésznő barátommal beszélgettünk az édesanyjáról (valószínűleg Emma Thompsonra céloz, akinek az édesanyja, Phyllida Law ugyancsak játszik a filmben - K. L.). Az elhangzottak megragadták a fantáziámat, hát összehoztam egy íróval.
MN: Tervezi, hogy ismét filmrendezésre adja a fejét?
AR: Van egy forgatókönyv, ami egy ideje már futja a köröket. De eddig nem tudtam teljes gőzzel ráállni, mert a rendezés legalább egyéves maximális erőbedobást igényel. A történet XIV. Lajos udvarában játszódik, és a versailles-i kastély kertjeinek építéséről szól, középpontjában a világ első női díszkerttervezője áll. Szerelmi történet is kibontakozik körülötte, miközben látjuk egy lenyűgözően szép szökőkút születését. Ennél pompásabb forgatókönyvet még nem olvastam. Csodálatosan megírt, lenyűgöző sztori, teljesen fiktív, viszont sokba kerül. Talán lendít az ügyön, hogy Sofia Coppola is ezzel a korral foglalkozott a Marie Antoinette-filmjében. De lehet, hogy ez nem számít.
MN: Mesmer, Valmont, Parfüm, és most ez a terv - mind a barokk Európájába vezet vissza.
AR: Ha létezne időgép, és visszamehetnénk az adott korba, milyen érzés lenne a részesének lenni? Először ki kellene deríteni az igazságot, és csak aztán forgatni! A Parfümhöz Barcelona utcáit használtuk XVII. századi Franciaországnak. Mégis ez volt a leghitelesebb korabeli miliő, amiben mozogtam.
| Parfüm: Egy gyilkos története Az jó, ha a néző akkor is végigborzong/-izgul egy filmet, ha betéve ismeri a sztorit. Süskind regényének adaptációja ilyen szempontból dramaturgiai mestermunka. Remekül szórja ki az ezüstvásznon jó eséllyel ballaszttá váló mellékszálakat. Helyszín a XVII. századi Franciaország, a vezérfonal pedig az emberalatti lelenclét pöcegödréből az illatteremtés géniuszává - mellékesen pedig sorozatgyilkossá - váló Jean-Baptiste Grenouille pályafutása. A külvilágot szagokon keresztül befogadó főhős rájön, mire képes egy jól konstruált illatfelhő. A műhelytitkokba őt beavató tanárával, Baldini illatszerésszel (Dustin Hoffman) a tanítvány-mester szerep hamar felcserélődik, s Baldini - ha nem is tudja - legalábbis megsejtheti, mit szabadított ki a gnómtest alakú emberi palackból. Süskind kietlen tájait, sötét utcáit, lidércnyomásos hangulatát mérnöki pontossággal adja vissza a rendezés, egyvalamiben viszont vitathatatlanul megmásította - bár felül nem írta - az írói nyersanyagot, az pedig a gyilkos külleme, így az megkettőződve él tovább bennünk. Papp László Tamás Forgalmazza az SPI |
