"Esztétizáló korszakban élünk" (Forgách András író, dramaturg)

Forgách András: Eddig nem. Remélem, ezután sem. Az egyik be nem válogatott rendező nemrég épp ebben a lapban fejezte ki - meglepően otrombán - személyes elégedetlenségét a működésemmel. Úgy látszik, ez is vele jár. Kár. A személyes kellemetlenségen túl mégis örülni lehet még ennek is, hiszen a színházi találkozó fontosságát jelzi. Rövid ideig talán hatalomnak tűnik, hogy valaki válogathat egy fesztiválra, de pünkösdi királyság ez. Viszont aki azt szeretné, hogy senki se utálja, ne vállaljon el ilyen szerepet. És ha már a döntőbíróságra vállalkozott, ne csodálkozzon, ha őt is megítélik.

MN: Amikor a felkérést elfogadta, gondolt-e arra, hogy szinte lehetetlen függetlenítenie magát a színházi szakmában kialakult, évtizedek óta működő emberi, érzelmi viszonyoktól?

FA: Minek függetleníteni magam? A művészetben nincs objektivitás. Akik kiválasztottak, azok nyilván bekalkulálták elfogultságaimat is. Nem tudhattam, hogy ironikus módon a dolog éppen fordítottan működik majd, tudniillik, hogy azokkal, akik közel állnak hozzám, sokkal szigorúbb leszek, és mintegy azok drukkerévé válok, akiknek a működése mindig is problematikus volt a szememben: mint ahogy az ember ösztönösen a gyengébb focicsapatnak drukkol. Szórakoztató volt megfigyelnem, hogy mennyivel szigorúbb vagyok egy ragyogó Katona József színházbeli, mint mondjuk egy tisztességes békéscsabai vagy szegedi előadással szemben.

MN: Hány darabot kellett végignéznie?

FA: A szerződésem a Színházi Társasággal úgy szólt, hogy a kőszínházaktól két-két általuk javasolt előadást kötelező megnéznem, az alternatív társulatoktól egyet-egyet. Ez összesen negyvenkilenc lett volna, mert nem minden színház ajánlott, ebből a negyvenkilencből végül száztizenhárom lett, én ugyanis teljesíteni akartam, mint egy sztahanovista. Volt több olyan előadás, amit kétszer is megnéztem. Mindenhova elmentem, ahova idejében meghívtak. Nem akartam lemaradni semmiről sem.

MN: Úgy képzelem, hogy az az időszak, amikor állandóan a színházakban ült, alaposan átalakíthatta - legalábbis átmenetileg - a személyiségét. Nem így volt?

FA: Bár van benne gyakorlatom, ez a helyzet tényleg kivételes. Egyetlen percre sem engedheted el magad. Nincs jogod pusztán élvezkedni, viszont véleményt sem nyilváníthatsz, valahogy ellenkezik a játékszabályokkal. Meg kell hagyni az emberekben a reményt. És nyitottnak kell lenned olyan dolgok iránt is, amelyek idegenek tőled. Föl kell függesztened az ítélkezést, de mindenre emlékezned kell, hogy indokolni tudd a döntésedet. Egy darabig megy ez. Aztán eljön az idő, amikor telítődik az ember a "kultúrtörmelékekkel", amelyekről tévesen azt hiszi, hogy valaminő szellemi dolgok. Pedig ezek tisztán zsigeri, fizikai élmények, ősállapotok átélései. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a színház az Csehov meg Shakespeare. Ez nem igaz. A színházban rengeteg test vesz körül bennünket, rengeteg arcot látunk, és rengeteg hangot hallunk. A színház a test hatalma is a szellem felett. Ezek a benyomások raktározódnak el az emberben: egy-egy mozdulatra emlékszik, hangsúlyokra. Valójában nem Shakespeare-t nézünk, hanem öt-nyolc fiatal és idősebb színészt, akik jobbról-balról bejönnek, izzadnak, fura mozdulatokat tesznek, kiabálnak és hallgatnak, erotikus kisugárzásuk van, s ezt, mint egy gyűjtőedénynek, a nézőnek föl kell fognia. Na most, ha az ember havonta vagy hetente egyszer megy színházba, talán tudja kezelni ezt a hatáshalmazt. De ha ötven előadást látott zsinórban, és még ötvenet meg kell néznie, akkor az egy egészen vad helyzet. Az álmai teljesen megváltoznak.

MN: Nem lett iszonyú csömöre a végére?

FA: Inkább az következett be, hogy a vége felé már egyre kevésbé tudtam összpontosítani. Az ilyesmit csak főállásban szabad csinálni. Németországban a berlini Theatertreffenre mindig kritikusok válogatnak. A kritikusok személyisége nagyjából - akár a kábítószer-élvezőké - már átalakult: én viszont szerettem volna megóvni a függetlenségemet.

Nagyon érdekelt, hogy állom-e a próbát, hogy tudok-e dönteni. Ez is a csömör ellen hatott. Én nagyon nehezen döntök ugyanis. Szóval csömör nuku, ellenben tanulság rengeteg, és irtózatos kimerültség. Előre ki akartam védeni a kritikákat, de persze ez lehetetlenség. Egy évad nem csak tizennégy jó előadásból áll. Agyondolgoztam magam, hogy ne bánthassanak.

MN: Úgy tudom, ez mégis bekövetkezett. Sokan nem értettek egyet a döntéseivel. Legalábbis egy részükkel.

FA: Ez igaz, bár nem kevesen voltak azok is, akik nagyon egyetértettek velem, elsősorban a dramaturgok és kritikusok. A bíráló hangok elsősorban rendezőktől és színészektől érkeztek, akik nem nagyon ismerik egymás előadásait. Én pedig úgy gondolkodom, hogy nem akkor végeztem jól a munkámat, ha a válogatás száz százalékával meg van mindenki elégedve, hanem ha mondjuk csak ötven-hatvan százalékkal. Ellenpróbaként azt mondom a bírálóimnak: nekem elég, ha négy előadás tetszik a tizenhatból, valamint megkérem rá, hogy nevezze meg a saját tizennégyes "válogatottját":

MN: Hogy lett az eredeti tizennégy előadásból tizenhat versenydarab?

FA: Stréberkedésből bepréseltem még kettőt. Az ok, hogy a nagyszínházakban sokkal nehezebb olyan darabot találni, amely megállja a helyét. A nagy dolgok a kis színházakban történnek meg. Így aztán úgy éreztem, hogy a rengeteg jó kisszínházi előadásból még legalább kettőt be kell könyörögnöm. Így került be a kétféle Liliom-előadás és az Alkésztisz, valamint egy táncszínházi darab, a Néro, szerelmem, amit eredetileg az Alkonyodóval együtt meg akartam hívni, de erről már erőteljesen lebeszéltek.

A kritikák két oldalról is jönnek: van, aki azt mondja, túl sok az alternatív előadás, és kevés az országos sztár. Van, aki azt mondja, hogy túl sok a konvencionális előadás, túl sok a kompromisszum. A célom egy tizenhat fogásos móriczi lakoma lett volna (ez, remélem, összejött): sokféle íz, nehéz és könnyű ételek váltakozása.

MN: Melyek voltak a válogatás szempontjai? Ezeket előre meghatározta?

FA: A válogatás közben alakultak ki a szempontjaim. Ezek közül egy nem túl eredeti szempont, az alkotók eredetisége. Hogy "megtörténjen" valami a színpadon, és ne csak puszta előadás legyen. A másik szempont sem új, mégis úgy fedeztem fel, mint Kolumbusz Amerikát: a színészek munkája legyen forró és átütő. Hideg előadást egyet sem válogattam be: akkor már legyen inkább kissé amatőr. Előfordult, hogy egy előadás egészében véve nem volt tökéletes, de a színészekkel, úgy éreztem, nem szúrhatok ki: ezt meg kell mutatni a többieknek is. Ilyeténképpen a közösség "szeme" is voltam: és amikor a különböző színházakban leültem beszélgetni az emberekkel, és meghallgattam őket, néha már úgy éreztem magam, mintha gyóntató pap lennék vagy régen látott jó barát, akinek az ember kipanaszkodhatja magát, vagy elhenceghet. Ez is a válogató sorsához tartozik, hogy reménység hordozója és meggyőzendő ismeretlen.

MN: Kész, ennyi volt a szempont?

FA: Nem egészen. Az originalitáson és a színészi játékon kívül más meggondolások is vezettek. Például hogy a beválogatott előadástípusok a sokféleséget képviseljék. A nagyon tiszta és áttetsző Amerikai Elektra a maga módján sokkal konvencionálisabb előadás, mint mondjuk A sehova kapuja. Vagy mint Zsótér Sándor Szentivánéji álomja Szegedről, amely ugye opera a javából, és nem tudom még, hogy hogyan fog hatni a színházi fesztiválon. Opera ugyanis nem szokott lenni, drága mulatság, határeset. Ebből egyébként majdnem baj lett, mert olyan monstrum előadás, amelynek száznegyven résztvevője van, így majdnem elsüllyesztettem vele az egész fesztivált, amelyik amúgy is szállás- és jegygondokkal küzd.

MN: Jordán Tamás, a fesztivál igazgatója nem próbálta lebeszélni?

FA: Nem. Meg kell hagynom, hogy semmiről lebeszélni és semmire rábeszélni nem akartak. Szabad kezem volt. Persze ügyeltem arra, hogy az ésszerű elvárásoknak eleve megfeleljek. Például hogy a fesztiválvárosból, Pécsről mindenképpen válogassak darabot. Nem mondom, hogy nagyon nehezemre esett, de azért nem voltam egész biztos a dolgomban a Pillantás a hídról beválasztásával. Ezért aztán még egyszer megnéztem a darabot. Szikora nagyon profi rendező, de néha egyszerűen odateszi a dolgokat. Bubik és Balikó játéka viszont szinte gyermeki módon tetszett. Kétszer néztem meg például a Zsámbéki-féle Tartuffe-előadást is, ami végül azért nem került be, mert a társulat a találkozóval egy időben Párizsban játszik, és már februárban tudnom kellett volna, hogy van-e helyem a számára. Ezt a hiányt nemcsak a Katona színészei miatt sajnálom (akiknek azért jó dolguk van, járják a világot), hanem mert úgy érzem, hogy hiányzik a jó értelemben vett társadalomkritikai darab erről a szemléről. Kicsit esztétizáló színházi találkozó lesz a pécsi. A Tartuffe a legjobb értelemben vett "politikai" színház.

MN: Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban lenne még valaki Magyarországon, aki ennyire rálát a mai színházi állapotokra. Hogy látja, nagy baj van, vagy épp ellenkezőleg?

FA: Alapjáraton jól működik Magyarországon a színház. A nézők visszatértek, az előadások nagy része telt házas. Ha így nézzük, nincs nagy baj. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a színház - nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is - súlyos térvesztést él át. Ennek megvan a magyarázata. Elsősorban az, hogy a politika veszi át a színház szerepét. A parlament - nem csak nálunk - egyre inkább hasonlít a színházhoz, a színészek azok a pojáca politikusok, akik nap mint nap megjelennek a képernyőn, a nézők pedig csüngenek rajtuk. Projekciós mezőt képeznek, amelyben vagy azonosulunk velük, vagy elutasítjuk őket. Mint a jót és a gonoszat a színházban. Ott - a "valóságban" - mindent átélhetünk, minek ehhez színházba menni? A rengeteg szappanopera is kilúgozza a színészi meg a nézői érzékenységet. Aztán van még egy szempont, az anyagiak. A magyar kulturális struktúrában a színházi emberek nem tartoznak a megbecsültek közé. Ugyanakkor van jó néhány olyan - főleg fiatal - ember, aki nem rimánkodik, hanem megteremti, előkeríti valahonnan azt a pénzt, ami elegendő egy új típusú színház létrehozásához. Ilyen Schilling Árpád vagy a Bárka társulata. Az ilyen embereket nagyon tisztelem, buktatóik iránt százszor megértőbb vagyok, mint a magukat befészkelt, biztosra menő színházak iránt. Talán Halász Péternek és Jelesnek is sikerül szerezniük annyit, hogy elindulhassanak. A Városi Színház fennmaradása nagyon jót tenne az egész magyar színházi életnek.

MN: Mi a helyzet az új magyar darabokkal?

FA: Hogy a találkozón nem lesz kifejezetten új magyar darab, ez véletlen - meglehet, drámaíróként megint szigorúbb voltam a kelleténél: az idén nem volt igazán átütő bemutató. Pedig örültem volna neki. A legesélyesebb a Pájinkás János lett volna, két nagyon tehetséges ember, Kárpáti Péter és Simon Balázs munkája, de még nincs készen, úgy érzem, sem a darab, sem az előadás.

MN: Ennek megfelelően mennyire tükröződik a színházban az, ami a színházon kívül történik, vagy ami érezhető az országban?

FA: Hát, azt nem állítanám, hogy nagyon mélyre ásnának ezek a darabok vagy az előadások. Finoman szólva esztétizáló korszakban élünk, amit én úgy nevezek, hogy a "mélység nélküli teatralitás". Érvényesül a képiség megnövekedett szerepe a verbalitás rovására, érvényesül az illusztratív zenehasználat, a túlzó beavatkozás a szövegbe. Ez benne van a pakliban, ilyen a korszellem. Talán nem véletlen, hogy összesen két olyan előadást láttam, amelyek valóban érintették azokat a fontos - mondjuk politikai - kérdéseket, amelyek ma foglalkoztatják az embereket. Az egyik a Tartuffe, a másik a korántsem problémátlan Koldusopera, amit szintén szívesen láttam volna (a Tartuffe helyén), de a szereplők Bozsik Yvette-tel szintén vendégjátékra indultak ebben az időben. Remélhetőleg a pécsi találkozó lesz olyan fontos a jövőben, mint bármelyik nyugati-európai vendégjáték, és a színházak ki tudják várni a döntés pillanatát. Ha szigorú akarok lenni: ebben az esztétikai túlhatalomban a színháztól elvárható katarzis egyáltalán nem létezik. Ahhoz új mítoszok kellenek. Ezek csak most vannak készülőben. De ha a színház megmarad, akkor majd biztosan lesz katarzis is...

Váradi Júlia

A válogatott

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Joseph Heller, Mohácsi István, Mohácsi János és Társulat:

Megbombáztuk Kaposvárt

Katona József Színház, Kamra, Budapest

Thomas Bernhard: A színházcsináló

Pécsi Nemzeti Színház

Arthur Miller: Pillantás a hídról

Krétakör Színház-Thália Színház, Budapest

Molnár Ferenc: Liliom (Krétakör)

Picaro-Szkéné, Budapest