"Más irányt akarnak" (Ábrahám István, a Nemzeti Tankönyvkiadó volt igazgatója)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Miért mondott le?

Ábrahám István: Hadd pontosítsak: nem lemondtam. Kölcsönös megegyezéssel jöttem el. A véleményem nem egyezett meg az oktatásirányítás tankönyvekkel kapcsolatos egyes döntéseivel és terveivel, melyeket szerintem - megpróbálok finoman fogalmazni - nem a közösségi érdek mozgatott, és nem ilyen irányban hatottak. Tavaly decemberben összeállítottam egy anyagot a legfontosabb problémákról, melyek a megelőző másfél évben merültek fel a Nemzeti Tankönyvkiadó működésével, illetve szakmai környezetével kapcsolatban. Az előbbi a tulajdonos Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-t (ÁPV Rt.), utóbbi a szakmai környezetet meghatározó Oktatási Minisztériumot (OM) érintette. Kíváncsi voltam, tudunk-e változtatni ezeken, mert ha nem, akkor vélhetően másnak kellene végeznie ezt a munkát. A feltételeken nem kívántak változtatni, tehát életbe lépett a második változat. De mondok valami furcsát: a magyar tankönyvkiadás egészének talán használhat, ha a Nemzeti Tankönyvkiadót a hatalmon lévő párthoz közel álló emberek vezetik (új igazgatója, Pálfi István tankönyves múlt nélkül, a Szerencsejáték Rt.-től érkezett, marketingigazgatója Kilicsányi Ágnes, Rockenbauer Zoltán felesége lett, jogi ügyeivel Jackovics László, Pokorni Zoltán jogi tanácsadója foglalkozik - a szerk.).

MN: Miben volt vitája a minisztériummal?

ÁI: Mondok néhány példát. Tavaly novemberben, Pokorni Zoltán miniszter jelenlétében Gál Ferenc, a minisztériumi tankönyviroda vezetője azt a valótlanságot engedte meg magának, hogy az OM megegyezett a Nemzeti Tankönyvkiadó utáni három legnagyobb céggel, az Apáczai, a Műszaki és a Mozaik kiadóval a kerettantervek bevezetése miatt átdolgozandó tankönyvek újbóli engedélyeztetéséről. Utána fölhívtam a kiadókat, és mindegyikük vezetője tagadta, hogy megállapodtak volna. A minisztérium sok millióval készül megcsapolni a tankönyves cégeket, a jelenlegi elképzelés szerint ugyanis a számos esetben teljesen formális engedélyeztetés könyvenként akár több millió forintba is kerülhet. Gál Ferencnél valószínűleg akkor szereztem be az utolsó fekete pontot, amikor januárban a Duna TV élő adásában szemébe mondtam, hogy nem beszél igazat.

A tankönyvellátást minisztériumi rendeletek szabályozzák. A mostani kormányzat a piactól, pontosabban a tankönyvpiactól idegen intézkedéseket erőltet, például masszívan be akarja határolni a tankönyvárakat. Pedig egyes könyvtípusoknál a limit nem tartható. Egy műnyomópapírt igénylő művészettörténet-tankönyvet nem lehet bizonyos összeg alatt kihozni. Azért, hogy betartsuk ezt a képtelen elvárást, kénytelenek voltunk egy átlagár irányában variálni, mint az átkosban: a limitnél valójában többe kerülő könyvek árát levittük, a kevesebbe kerülőkét fölnyomtuk. Így alapvetően azzal a fogyasztóval toltunk ki, aki a valóságosnál magasabb árú tankönyvet vásárolta meg. Irreális árakkal nehéz igazságos viszonyokat teremteni a piacon.

MN: Pedig politikailag jól hangzik: nem engedjük elszaladni a tankönyvárakat.

ÁI: Nyilván, de akkor nem kéne kapitalizmusról beszélni. Nem lehet folyamatosan megsérteni az értéktörvényt. Primitív hibákat követnek el a tankönyvjóváhagyás szabályozásánál is, nincsenek tisztában a didaktika, a neveléstudomány alapvető kérdéseivel. Misztifikálják a tankönyvek kipróbálását. Számomra elfogadhatatlan, hogy a tankönyvlistára engedésnél kizáró okként szerepel a kipróbáltság hiánya, mert ez lehetőséget teremt "a gépezet olajozására": egy kisebb összeg segítségével bármely tankönyvről "be lehet bizonyítani" az iskolákban, hogy jó, és ugyanígy azt is, hogy nem jó. Az az egészséges, ha az ítéletet a piac hozza meg, vagyis maguk a pedagógusok. A másik dolog: misztifikálják a tankönyvek úgynevezett tartósságát is, a "tartós" minősítés pluszpontokat jelent az elbírálásnál.

MN: Ez miért baj?

ÁI: Mert tévednek. A "tartós" tankönyv hosszabb távon sem olcsóbb. Előállítása eleve többe kerül, a "fogyasztási" szokások pedig ma már nem a tankönyvek "öröklődését" mutatják, tehát a "tartós" tankönyvet is eldobják. Az sem igaz, hogy a tartós tankönyvre való átállásal erdőket lehet megmenteni, hiszen a papír alapanyagául szolgáló fákat ugyanúgy termesztik, mint bármely más haszonnövényt, ráadásul a tankönyvgyártásra használt cellulóz mennyisége a töredéke annak, amennyit mondjuk csomagolóanyag-gyártásra használnak. Tavaly 50 millió forint értékben írtak ki pályázatot tartós tankönyvekre, mikor mindenki tudja, hogy az új tanévtől tantervi változás lesz, így ennek nincs más értelme, mint a klientúra hizlalása.

MN: Miért nem került sor a Nemzeti Tankönyvkiadó privatizációjára?

ÁI: Egy időben úgy nézett ki, napokon belül elkezdődhet a privatizáció (Magyar Narancs, 1997. május 15. - a szerk.), de nagyon örültem, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó állami tulajdonban maradt. Két lehetséges magyarázatom van arra, hogy végül mégsem privatizálták. Az egyik, hogy a hatalmi körök nem tudtak megegyezni, kié legyen, melyik érdekszférához tartozzon, s a Horn-kormány utolsó évében, talán már politikai okból sem akarták elindítani a privatizációt. De az ideológiánál sokkal lényegesebb a gazdasági érdek. Túl azon, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó évente pár száz millió forint profitot termel, a tankönyvön egész iparágak "lógnak". A Magyarországon kiadott könyvek körülbelül egyharmada tankönyv, ehhez évente közel tízezer tonna papírt kell előállítani, amiből három, három és fél ezret a Tankönyvkiadó használ fel. A papír- és nyomdaiparon kívül érdekelt még itt a könyvterjesztés és -kereskedelem, valamint szerzőként és lektorként egy értelmiségi réteg.

A másik - lehet, kissé naiv - magyarázatom a privatizáció elmaradására, hogy talán felismerték: Magyarországon szükség van egy állami tulajdonban és felügyelet alatt lévő, szakmailag magas színvonalú tankönyvkiadóra. Torgyán József és Pokorni Zoltán még ellenzéki korában kiállt amellett, hogy a Tankönyvkiadót nem szabad privatizálni. Ugyanezt képviselte a cég 1998 őszén összeállított új igazgatósága is. Ennek egyik meghatározó tagja, Tőkéczky László egy alkalommal Orbán Viktor kijelentését idézte: amíg ő az ország miniszterelnöke, addig nem fogják privatizálni a Nemzeti Tankönyvkiadót. Így állt hozzá az ÁPV Rt. is. Privatizációról tudtommal azóta sincs szó, az viszont - bár már nem dolgozom ott - nyugtalanít, hogy úgy hallom, az új igazgató leválasztana róla egyes területeket, például a tankönyv-marketing szempontjából fontos pedagógus-továbbképző központot és a számítástechnikai részleget.

MN: Milyen konfliktusai voltak az ÁPV Rt.-vel?

ÁI: Nyolc év alatt, míg a Tankönyvkiadót vezettem, tíz-egynéhány személy foglalkozott egymást váltva a Nemzeti Tankönyvkiadóval az ÁPV Rt.-ben és elődjében, az ÁVÜ-ben. Nem ismerték és nem értékelték megfelelően a vállalatot. Én pedig nem tudtam elfogadni, hogy például megszabták a bérek emelhetőségének felső határát, ami az utóbbi négy évben 35 százalékkal elmaradt az országos bérfejlesztések átlagától, pedig az sem lett volna baj, ha ennyivel előtte jár. Más tankönyvkiadóknál sokkal nagyobbak a fizetések. De nem tehettem semmit. A számomra megállapított feltételek szerint nem kaphattam prémiumot, ha a bérfejlesztés üteme meghaladja a megadott százalékot. Kezdetben úgy voltam vele, jó, ne adjanak prémiumot, de a dolgozók kapjanak rendes fizetésemelést. Erre az ÁPV Rt. képviselője azt felelte, hogy akkor nem a prémiumomat vonják el, hanem a széket a fenekem alól. Az azonnali elbocsátást nem akartam megkockáztatni. Politikai szempont volt, hogy az állami vállalatok bérnövekedésének visszaszorításával fékezzék az inflációt. De ez azért sántít, mert az állami vállalatok ma már nem dominánsak a hazai bérviszonyok alakulásában.

Ütközési pont volt az ÁPV Rt. osztalékelvonási politikájának kiszámíthatatlansága és esetlegessége is. Ha elviszik a nyereség háromnegyedét, kevés forgóeszköze marad a cégnek. Ez egyrészt megnehezíti a technikai fejlesztést, másrészt így több hitelt kell fölvenni a gyártás finanszírozásához, ami a kamatok miatt megdrágítja a kiadványokat. Tavaly tavasszal hideg zuhanyként ért, hogy elvonták a nyereség 75 százalékát, miközben - abban a hitben, hogy az előző két évhez hasonlóan csak 25 százalék lesz az elvonás - már szerződést kötöttem egy drága, számítógépes beruházásra.

A nyereségesség csökkenése részben az oktatásirányítás felelőssége is. Egyrészt politikai oldalról állandóan lökdöstek, hogy adjuk olcsóbban a tankönyveket. 1997-től 2000-ig összesen 11 százalékkal emeltünk árat, miközben az infláció összesen 40 százalék körül volt. Ez meglátszott a kiadó eredményén: 1999-ben 360, 2000-ben 260 millió forint körüli nyereséget értünk el, ami szerintem elegendő is, fedezni lehet belőle a kiadó fejlesztéseit. Másrészt elnéztek olyan marketingmódszereket, amelyekkel mi természetesen nem éltünk, de más kiadóknak sem volna szabad megengedni: van kiadó, amely például jutalékot fizet a pedagógusoknak, akik az iskolákban terjesztik az általa kiadott gyermekújságokat.

Nehezen emésztettem meg azt is, hogy az ÁPV Rt. nem hívott meg olyan tárgyalásokra, ahol a Tankönyvkiadóról volt szó, de azt még nehezebben, hogy az utóbbi időkben - noha annak örülök, hogy csak az utóbbi időkben - éppen az ÁPV Rt. részéről értek olyan kérések, hogy bizonyos nyomdákat favorizáljak. Eleinte úgy fogtam fel: persze, adjanak ajánlatot. Ha szintén az ÁPV Rt.-hez tartoztak volna, tehát szintén állami tulajdonúak lettek volna, és más nyomdáknál nem sokkal rosszabb ajánlatot adtak volna, elfogadom, hogy pártoljuk őket. De kiderült: semmi közük az állami tulajdonhoz. Mi becsületesen kívántunk játszani. A nyomdákat szigorú kritériumrendszer szerint választottuk ki: határidő, gazdaságosság, minőség, ebben a sorrendben. Minden új könyvünket pályáztattuk a nyomdák között. Az ország húsz-huszonöt nagy nyomdájával volt - és van jelenleg is - aktív kapcsolata a Tankönyvkiadónak. Az ÁPV Rt. által protezsált Zenith Nyomda és a könyvnyomdának nem is nevezhető Stádium Nyomda azonban sokkal rosszabb ajánlatot adott másoknál, s innentől fütyültem is rájuk. Ha ezeket az ajánlásokat elfogadom, a saját piaci helyzetünket veszélyeztettem volna, ha pedig a piacon háttérbe kezd szorulni a Nemzeti Tankönyvkiadó, azzal az egész magyar tankönyvügy szenved kárt.

MN: Ezt a területet szabályozná a nemrég elfogadott tankönyvtörvény. Mi a véleménye róla?

ÁI: Örültem, hogy törvényi szinten foglalkoznak a tankönyvüggyel. A tankönyves szakmai köztestület létrehozásához szükség is volt a törvényre. Viszont sajnos alapvető hiányosságai is vannak, és nem törvénybe való dolgokat is tartalmaz. Például egy szó sincs benne a tankönyvterjesztésről. Gonoszkodva akár azt is mondhatnám: azért nincs, hogy szabad utat engedjen az "egyéni törekvéseknek". A minisztériumban egyre erőteljesebb elképzelés, hogy az utóbbi négy-öt évben már szinte hibátlanul működő, regionális terjesztési rendszert - ahol a Nemzeti Tankönyvkiadó szívós munkával többségi részesedést szerzett öt terjesztő közül négyben - egy központi rendszerrel váltsák fel. Ez a Sun Books-féle irányzat: ez az országos könyvnagykereskedő cég vett egy hatalmas raktárat, és a Postával karöltve képzeli el a tankönyvek terjesztését. Az OM szerint a cél az, hogy tanévkezdés előtt minden tanuló postai csomagban megkapja a tankönyveket. Teljesen irreális, irracionális, átgondolatlan ötlet ez, tudomásom szerint sehol máshol sem működik így. Hogy is mondjam... nyomozóbb hajlamú kollégáim kiderítettek személyi összefonódásokat a Sun Books vezetése és a minisztériumban ezt erőltetők között.

MN: Nem próbált beszélni a gondokról a miniszterrel?

ÁI: Pokorni Zoltán miniszterként komoly csalódást okozott számomra. A 90-es évek legeleje óta ismertem, amikor még nem voltam a Tankönyvkiadó vezetője. Akkor és utána is úgy tűnt, többé-kevésbé azonos nyelven beszélünk. A választások után, még miniszteri kinevezése előtt hosszan beszélgettünk, később egyre nehezebb volt bejutni hozzá. Legutóbb, tavaly októberben levélben jelentkeztem be nála, hiába. Ha az oktatási miniszter hónapokon át nem hajlandó fogadni a 3,5 milliárd forint éves forgalmú Nemzeti Tankönyvkiadó vezérigazgatóját, akkor... Ez a távolságtartás vezetett oda, hogy azt gondoljam, a személyemmel van probléma, más igazgatót és más irányt akarnak a kiadónak.

MN: Nem érzi úgy, hogy valamiben ön is hibázott?

ÁI: Talán abban, hogy ha valamit logikusnak, igazságosnak tartottam, arról azt gondoltam, magától is megvalósul. Lehet, hogy sűrűbben kellett volna lógnom az ÁPV Rt. és a minisztérium illetékeseinek kilincsén.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...