"Az emberi hülyeség mindig felülkerekedik" (Spiró György író)

szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Korunk parodisztikus ellenutópiáját írta meg ebben a könyvben?

Spiró György: Nem nagyon hiszem, hogy ez a regény ellenutópia lenne - ahhoz kellene valamilyen pozitív utópia, és az most nincs. Egyébként azért jó, hogy most megjelenik, mert pár éven belül több abszurd és nevetséges ötletem, amit nagy kínnal-keservvel találtam ki, meg fog valósulni, és még azt hinnék, hogy realista regényt írtam. Néhány ilyen már meg is valósult. Két évvel ezelőtti ötletem, hogy az ókorban lerombolt alexandriai könyvtárat a jövőben felépítik. Mi történt? Tavaly megnyitották. A tervezéséről és az építéséről nem tudtam, azt hittem, az ötlet eléggé őrült. Nem volt az. Vagy pedig nagyon is.

MN: Pusztán a fantázia, a filmélmények, a szépség kultuszának alapkönyvei meg a géntechnológia vívmányairól szóló híradások voltak a forrásai, vagy folytatott komolyabb kutatásokat is a könyvhöz?

SGY: Nem voltak ilyen típusú forrásaim. Ebben a világban az ember nem tud olyan őrületet kigondolni, amit meg ne valósítanának. Nem utópia, nem is "normális" sci-fi ez a regény, hanem paródiákban bővelkedő szatíra. Amikor felmerült bennem az ötlet, és néhány jó emberemnek elmondtam: regényt írok egy nőről, akinek két plusz nemi szervet csinálnak, mindenki azt hitte, megőrültem. Pedig bennem csak az munkált, hogy megint meg akartam fogalmazni a világot, de semmiképpen sem a hagyományos regényformában.

Lassan kiderült, hogy szatírát írok, és elkezdtem keresni az elődeimet a világirodalomban. Igazán alapvető szatírát talán csak Petroniusnak és Swiftnek sikerült írnia, nekik nagyon sokat köszönhetek. De nem jött volna létre ez a regény az egész magyar irodalom nélkül Arany Jánostól Karinthyn és Rejtőn át Hamvas Béláig és még tovább. Valójában nagyon sok szellemi teljesítményt forgattam ki így-úgy-amúgy, nélkülük ilyen regény el sem képzelhető. Ilyenkor jön rá az ember igazán, és gondol rá hálásan, mennyire gazdag a magyar irodalmi hagyomány.

MN: Két nagyregényében, Az Ikszekben és A jövevényben megírta a két ellenpólusnak, a felvilágosult racionalista és a misztikus embernek a könyvét. Megjelennek ebben a könyvben is?

SGY: Nem nagyon. Előző regényeim történelmi regények. A mostaniban nem támaszkodhattam valóban élt emberek valódi tetteire, mint az előzők esetében. Most nem volt hiteles epikai alapja a történetnek, ez okozta a legtöbb gondot. Az Ikszek története lezajlott a valóságban, Varsóban, A jövevényét megélték a Párizsban élő lengyel emigránsok, A jégmadárban viszont olyan történetet kellett kitalálnom, amit egyedül az én élettapasztalatom meg az én fantáziám tud valamelyest garantálni, és az elég kevés. Miközben írtam, végig szorongtam, nem olyan művön dolgozom-e, amelynek nincs alapja az emberi ösztön- és hiedelemvilágban, vagyis amit nem garantál semmi.

MN: Az erotikus transzba eséstől az érzelmek kiölésének igényén át az ölési ösztönök felelevenedéséig mindaz, amiről szatirikusan, az abszurdig végletesítve ír, jelen lévő trend. Ezek szerint mégis van alapja az ösztön- és hiedelemvilágban?

SGY: Remélem, hogy igen. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el: volt két fontos forrásom ehhez a könyvhöz. Az egyik egy epikus hang, amit nem én ütöttem meg először. A hetvenes évek végén írtam egy monográfiát Miroslav Krlezáról, áttanulmányoztam az összes művét, és nagyon megfogott a Bankett Blitvában című regényének első néhány oldala. Swifti hangon pár oldalon összefoglalta a kelet-európai népek várható történetét a jövő században. Elképedtem, milyen kitűnő ez a próza. Aztán a további pár száz oldalon Krleza megírt egy nagyon hagyományos, közepes, romantikus tézisregényt. Éveken át kísértett, hogyan lehetne ebből a harmincas években írt pár remek oldalból egy nem hagyományos, nem romantikus, nem elévült struktúrájú regényt írni, amelyik még a tézisregények közismert veszélyeit is elkerüli.

Valószínűleg nemcsak azért mondtam le a hagyományos történelmi vagy családregénytervemről, amit korábban dajkáltam, mert meguntam az ilyesmit - meguntam, persze -, hanem mert közbejött a jugoszláv háború, majd Jugoszlávia bombázása. Én ezt körülbelül úgy éltem meg, mint ´68-ban a bevonulást Csehszlovákiába. Igaz, akkor ezt majdnem mindenki súlyosan élte meg, most viszont, ´99-ben kevesen. Számomra azonban olyan mértékben és oly nyilvánvalóan abszurd, ami az utolsó tíz évben ott történt, hogy valami ellódult, valamilyen hangsúlyok áthelyeződtek bennem. Mindez túl közel van hozzánk, ráadásul a térség más országaival együtt Magyarország is - történelme során először - a Balkán színvonalára kezd süllyedni. Én ezt annyira fenyegető fejleményként éltem és élem meg, hogy nagyon máshonnan, nagyon kívülről kezdtem nézni az itt történteket, valamely univerzális szempontból, hiszen ez a regény nem egyszerűen a jövőről vagy a máról szól, hanem - a regény Mesélője meg is fogalmazza - a Reménytelen Négyezer Évről, ami a mi közös múltunk.

MN: A könyvben erről - tele iróniával - mint túlhaladott, lenézendő, vallástalan és babonás múltról születik regény Kaja, Pia és Retyi a Reménytelen Négyezer Évben címen. Honnan nézve?

SGY: Volt még egy másik fontos forrásom, az általam nem minden ízében kedvelt, noha mélyen tisztelt Thomas Mann, pontosabban az egyik legproblematikusabb regénye, a Doktor Faustus, amelynek az alapja Dosztojevszkij, hiszen Sztavrogint írta újra Adrian Leverkühn alakjában. Nem is az bosszantott engem a Doktor Faustust olvasván, hogy mennyire elhibázott dolog egyetlen embert, Adrian Leverkühnt magával a németséggel azonosítani, mint ahogy az is elhibázott dolog szerintem, hogy Dosztojevszkij meg Sztavroginnal akarta ábrázolni az orosz lelkiséget. Egy nem teljesen végigvitt formai megoldás bosszantott engem igazán, mégpedig a Doktor Faustus mesélőjének, Zeitbloomnak az alakja, aki nem az író, hanem valamilyen kedves, tisztességes, korlátolt polgárember. Én úgy gondolom, ezt a mesélőt Thomas Mann nem írta meg elég jól, nem fogalmazta megfelelően karakteresre. Amikor kiderült számomra, hogy ezt a fura ötletemet csak úgy tudom megírni, ha nem én mesélem, hanem a regény egyik főhőse, akkor felelevenedett bennem, hol vétette el a dolgot Thomas Mann. Megpróbáltam hát egy sokkal karakteresebb, pontosabb figurát faragni ebből a mesélőből, egy történészt, aki kétszáz év múlva tekint vissza mint múltra a hozzánk képest ötven évvel későbbi jövőre. Ez nagyon fontos, ugyanis ebben a regényben egyetlen szó van, amit én írtam, s ez a cím. A többit két, tőlem igen eltérő karakterű mesélő meséli. Olyan alakok, akiknek az általam kreált világnézete nem az enyém. ´k egy nagyon modern teokráciában élnek, a gondolkodásuk alapvetően vallásos, az én gondolkodásomtól eltérően. Ez termékeny szempontnak bizonyult.

MN: A cím, A jégmadár egy madárrá "vedlített", tudatától megfosztott, kiszolgáltatott nő neve, elnevezése. Ez a vedlítés egyéni szóalkotása?

SGY: A "vedlítés" szó valóban az én találmányom. De ha szigorúan fogalmazok, még A jégmadár cím sem egészen az enyém. Amikor rábukkantam erre a mítoszra egy nagy görög szatíraírónál, Lukianosznál, nagyon megnyugodtam. Az eredeti görög mítosz szerint ezek a pici, helyes állatkák tulajdonképpen nők, feleségek voltak, akik férjeik halála miatti bánatukban átalakultak madárrá, s mint madarak siratják őket azóta is. Ez olyan szép történet, hogy megbízható lelki alapját képezheti egy teljes mértékben kitalációkon alapuló történetnek. Azt remélem, mégiscsak valahol az emberi lélek mélyeinek közelében jártam, ha ezt a mítoszt fel tudtam használni.

MN: Egyetlen könyve sincs, amelyikben ennyire korlátlanul és határtalanul élt volna a nyelvi játék lehetőségével.

SGY: Egy felfedezés, a CHH, a Cuppogó Hónalj-Hasadék, egy kedves-nedves ötlet megvalósításával kezdődik a könyv egy kedvetlen-nedvetlen országban, ahol is "kéjvánatos hónaljakat készítenek garanciával". A létező zsurnalizmusunk szatíráját is adja, minden eredetiség azonnali negligálására játszik rá azzal, hogy a kéjvánatost rögtön kívánatosra kell változtatni minden reklámszövegben, plakáton.

MN: A fantázia adta szabadság miatt tudott a nyelvvel is ilyen szabadon élni?

SGY: Abban a pillanatban, amikor az ember a közvetlen jövőre vagy az előző pár ezer évre kívülről tekint, jó esetben megszabadulhat bizonyos görcsöktől, beidegződésektől. Úgy látszik, olyan biztos lelki helyzetbe kerültem, hála a sorsnak, amelyben képessé váltam olyasmire, amire korábban nem. Ebben a regényben rengeteg paródia van, s miután a paródia szó eredetileg görögül azt jelenti, hogy "melléírás", bizonyos dolgokat elkezdhettem olyan szabadon variálni, ahogy eddig nem mertem megtenni. Annyira nyomasztó világban élünk, hogy úgy gondoltam, ideje ezen röhögni, felemelkedni a sárból. ´szintén remélem, lesz ennek a játékos regénynek valamelyes terápiás hatása. Nagyon nyomott lelkiállapotban, sokféle kényszer nyomása alatt élünk. Talán az emberek, akik elolvassák, kicsit fel fognak szabadulni, kicsit segít nekik kívülről nézni erre a nyomorult életre. A nevetésnek, régóta tudjuk, gyógyhatása van.

MN: Segít megszabadulni bizonyos dolgoktól?

SGY: Igen. Ez kifejezetten célom volt. Attól persze ez a regény nyomasztó világról számol be, és nyomasztóan is fejeződik be. De ez az elszabadulási, felszabadulási törekvés érzésem szerint végig benne van.

MN: Egy korábbi interjúban a tragédiát hiányolja a XX. századi irodalomból. E század nagy hibájának érezte akkor, hogy nem születtek tragédiák. De hát ön sem ír tragédiákat.

SGY: A jégmadár története tragikus, sőt egyetlen mondattal összefoglalható. Két plusz vaginát nyitnak egy lánynak, utána madárrá operálják, s így, madárként is hal meg, és még a hulláját is felhasználják vallási célokra, míg végre eltemetik. Ez rémes, protomártír történet, egy szent története. Nem véletlen, hogy szentéletrajz formája van a könyvnek, minden szent története rémes, tragikus és felemelő egyszerre. Ami persze azt is jelenti, hogy nem tiszta szatírát írtam.

Ha ugyanis valaki arra vetemedik, hogy szatírát írjon, nehéz dolga van. Végignéztem az összes világirodalmi és magyar szatírát, hogy képesek-e nemcsak intellektuális, szellemi izgalmakat okozni, hanem az érzelmekre is hatni. Hát, nem nagyon. Úgy láttam, ez a műfaj elvileg zárja ki azt a lehetőséget, ami pedig a művészet célja, hogy a befogadó lelkére hasson. Mégis és csak azért is azt a célt tűztem ki magam elé, hogy olyan, mindvégig mulatságos, nevettető szatírát írjak, amelyik mégis megrázza és megrettenti az embereket.

Ez fából vaskarika természetesen, és elvileg nem is lehet megcsinálni. Én mégis abban reménykedtem, hogy amit elvileg nem lehet megcsinálni, a gyakorlatban kivételesen mégis összejöhet. Arra törekedtem, hogy gazdag regényt írjak. Elég zsúfolt is emiatt, ami nem baj, csak az átlagosnál nagyobb odafigyelést igényel az olvasótól.

Annyiban köthető ez a regény A jövevény című, előző regényemhez, hogy már az is antropológiai regény akart lenni. Nem valamely világnézet, világállapot ábrázolása, leírása, kritikája, hanem annak az ábrázolása, hogy különböző, nagyon eltérő körülmények között milyen is maga az ember. Azt is megfogalmaztam magamnak célként - vagy elértem, vagy nem -, hogy szinte enciklopédikus tárát nyújtsam az emberi hülyeségnek. Minden szatíra az emberi hülyeségről szól, amely diadalmasan ível át a korokon. Különböző, meglehetősen eltérő társadalmi formációk jönnek létre spontán módon, de az emberi hülyeség mindig felülkerekedik. Ez olyan keserű tapasztalat, amelyet az írók időnként meg is fogalmaznak. A kérdés csak az, mennyire mulatságosan és mennyire megrázóan.

Pál Melinda

szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...