A vidéki színész nyomorúságánál már csak a vidéki színház romantikájába vetett hit nyomorúságosabb, azóta különösen, hogy a legtöbb ilyen „templomot” megbízható csókosok igazgatják. Hogy ez mennyire izgatja, egyáltalán érdekli-e Vékes Csabát, a Nemzeti Filmalap első filmeseket támogató Inkubátor programjának első fecskéjét, azt érthető okokból nem debütáló művében fogja kifejteni. A filmje napjainkban játszódik, de a történet tegnapi, bizonyos tekintetben tegnapelőtti.

A vidéki társulat statisztáját azzal bízza meg az igazgató, hogy rendezze meg saját darabját, persze nem szívjóságból; a színház épületét ugyanis ukrán maffiózók akarják megkaparintani, hogy wellnesshotelt nyissanak a polgármester áldásával, csakhogy ehhez – indoklásképpen – előbb egy kapitális bukásra lenne szükség. A színházban a fásult direktoron kívül senki nem tud az ügymenetről, ami a vígjátéki szituációk sora mellett azt is eredményezi, hogy a botcsinálta rendező, ahogy a beharangozóban is írják, „nemcsak saját álmaiért, hanem az egész társulatért is küzdeni kezd”.

Persze ez az üzenet csupán mellékszál, sokkal látványosabb rendezői húzás, hogy azokat a tipikus és ismerős karaktereket vonultassa fel (vö. Szurdi Miklós: Hatásvadászok, 1983; Bereményi Géza: Turné, 1993), akiknek az lenne a dolguk, hogy alakításukkal emlékezetessé tegyék a filmet. Nos, e hálás feladat még a szakállas poénok, a papírszagú párbeszédek és a túlzásokba esések ellenére is bejön: Ujlaki Dénes az öreg alkoholista színművész, Nagy Ervin a vezető színművész, Mohai Tamás a zsenitudatos színművész, Dióssi Gábor a „rettegett” kritikus, Murányi Tünde a színházi főnéni, Bezerédi Zoltán pedig a színigazgató szerepében láthatóan nagy élvezettel hozza a kötelezőt. Mindezt azért fontos kiemelni, mert ez a sokszor harsány ripacskodás már-már feledtetni tudja, hogy a rendező épp főhősével, Bánki Gergellyel – akinek tizenhárom év után ez a második filmfőszerepe – nem tudott mit kezdeni, és csak annyit kért tőle, legyen ugyanolyan, mint a Fekete kefében 2004-ben.

De még ennél is szerencsésebb, mi több, felér egy tűzoltással, hogy az „örömszínészek” jutalomjátéka feledtetni tudja az eredetiséget teljesen mellőző sztorit is, amely trükkösnek szánt csavarjai ellenére is maximum egy közepesre hozott házi feladat lehetne a forgatókönyvíró-iskolán. Ráadásul megvalósítása semmivel sem különb azoknál az ún. szatirikus hangvételű tévéjátékoknál, amilyeneket egy időben (főleg az 1970-es években) szakmányban készítettek a Magyar Televízióban, s amelyeknek a rendezőjére már másnap ugyanúgy nem emlékezett senki, mint a blőd történetére. Viszont egy ország imádta a bennük szereplő színművészeket. Szerencsés esetben a Hetedik alabárdosra is hasonló sors vár.

A Skyfilm Production bemutatója