Március 1-jén lépett fel a Zeneakadémián a lengyel-magyar származású zongoraművész, akit sokan az elmúlt évtizedek legnagyobb tehetségének tartanak. A koncert másnapján, egy lágy tojás és két kifli társaságában beszélgettünk.
Magyar Narancs: Zenészkörökben a maximalizmus mértékegysége eddig 1 Richter volt. Tegnap estétől szívem szerint ezt átváltanám 1 Anderszewskire.
Piotr Anderszewski: Úgy véli?
MN: Hát ritkán fordul elő, hogy valaki a ráadásban azzal áll a közönség elé, hogy nincs megelégedve a saját játékával, ezért megismételne egy számot.
PA: Az az igazság, hogy feszült voltam, mert korántsem sikerült a "Don Juan szerenádját" a saját elvárásaimnak megfelelően eljátszanom. Úgy éreztem, nem kelt életre a darab, ellentétben a ráadással, ami szerintem sokkal jobban sikerült.
MN: A honlapján idézi Richter egyik kedvelt mondását, amely szerint minden előadóművész a sors kezében van a koncert alatt. Tegnap este szembeszállni látszott ezekkel az erőkkel, hiszen megváltoztatta a sorrendet. Ez gyakran előfordul?
PA: Elfogott egy belső, megmagyarázhatatlan, erős nyugtalanság, ami miatt nem éreztem megfelelőnek a sorrendet. Zavart, hogy a mélyen érzelmes Szymanowski után kellett volna játszanom Chopin intenzív h-moll szonátáját. Talán hiba volt, nem tudom, de akkor úgy éreztem, most kell nekimennem Chopinnek, és a végére kell hagynom Szymanowskit.
MN: Nekem úgy tűnik, nem törekszik arra, hogy könnyítsen az életén. Szereti az életét szándékosan nehézzé tenni?
PA: Igen, de igyekszem másokét is megnehezíteniÉ(nevet) Mire gondol?
MN: Lengyel származása ellenére kifejezetten megtagadja, hogy Chopin-játékosként váljon ismertté. Most pedig azt hallottam, hogy a rendelkezésére álló két zongora közül a mindenki által rosszabbnak tartottat választotta.
PA: Előadóművészként elsősorban a magam művészi elvárásainak kell eleget tennem, utána pedig magától értetődően a közönségének. Ami pedig a zongorát illeti: nem gondolom, hogy az általam választott hangszer önmagában rosszabb lett volna, mint a másik, ami persze újabb volt, innen szemlélve tehát valóban jobb minőségű. De minél többet játszottam az ön által rosszabbnak nevezett hangszeren, egyre inkább éreztem, hogy abban sokkal több fantázia és lehetőség rejlik, sokkal jobban ki tudom fejezni magam rajta. Tudja, mit éreztem? A másik zongora nárcisztikus alkat volt. Nagyon szépen lehetett rajta játszani, de végig valami rendkívül zavaró érzésem volt. Soha nincs ugyanis tökéletes zongora - vannak jobbak és kevésbé jók, a kérdés az, hogyan tudom az éppen aktuális zongorán átadni az érzéseimet, a gondolataimat. Szerintem a művész számára az igazi kihívás abban rejlik, hogy képes-e a hangszer előnytelen tulajdonságait a maga javára fordítani. Most azt éreztem, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére a választott zongora a segítségemre lesz.
MN: Korábbi budapesti koncertjeihez képest most műsorra tűzött egy Chopin-szonátát is, sőt újabban egy másik lengyel zeneszerző, Szymanowski műveit is előszeretettel játssza. Mi változott meg: Chopinhez vagy a lengyelséghez fűződő viszonya?
PA: Fiatalemberként ki nem állhattam Chopint, most azonban imádom. Sokáig ugyanis a zene számomra jóval kevésbé kötődött hangszerhez, amiben közrejátszott az is, hogy egy kicsit tartottam magától a zongorától is. Chopin viszont csak ezen keresztül képes megnyilvánulni. Most már jóval kevésbé félek a hangszertől, attól a zenétől, ami ennyire függ egy eszköztől, és képes vagyok az ő művészetét úgy elfogadni, ahogyan van. Korábban Bach szabadságát, zsenialitását kértem rajta számon, azt a tehetséget, amely lehetővé teszi, hogy bármely hangszerre írt darabot bármikor átültethessünk egy másikra, s a benne élő szellem segítségével ugyanúgy életre kel. Ma már érzem, hogy minden zeneszerzőhöz olyan megközelítést kell választanunk, amelyben egyszerre képes megnyilvánulni a tehetsége és a korlátai. Persze, ha most egy kicsit gondolkodom, talán Bach az egyetlen kivétel, aki számára nem is léteztek határok.
MN: Egyik legutóbbi nyilatkozatában elmondta, hogy zenében nem ismeri a nacionalizmust, a fontos, hogy megszólítsa a muzsika. A nemzeti kultúra mennyire lényeges az ön számára?
PA: Lengyel apa és magyar anya gyermekeként Lengyelországban jöttem a világra, majd éveket töltöttem Franciaországban, míg jelenleg Londonban élek. Azt gondolom, hogy mindenkinek tisztáznia kell a saját kulturális identitását, elsajátítania hagyományait, meg kell ismernie a gyökereit, majd a gondolkodásmódját szabaddá szükséges tennie minden ezen alapuló előfeltevéstől. A kettő szervesen feltételezi egymást, ahhoz, hogy képes legyek szabadon kifejezni magam, tisztáznom kell, hová tartozom, majd meg kell válnom minden ilyen szellemi kötöttségtől. Egyébként a gyerekkorom nagy része Budapesten telt, imádom a várost, sok emlék köt ide. Ha választanom kellene, akkor hazámként Lengyelországot választanám, hiszen ott születtem, lengyel az anyanyelvem, ott jártam iskolába. A helyzet jelenleg az, hogy oda sem járok sokkal többet, mint bárhová máshova, így az az igazi kérdés, hogy hol érzem éppen otthonosan magam.
MN: Térjünk vissza a koncertre. Miközben hallgattam a játékát, végig az volt az érzésem, hogy Szymanowskit játszani az ön számára intellektuális kihívás, míg Bachhoz fűződő viszonyában jóval több a feszültség, az érzelmi töltet.
PA: A rajtam látható feszültség nagyban adódhatott abból is, hogy a Francia nyitány volt a koncert bevezető darabja, s számomra mindig az első darab a legnehezebb. Az én feladatom ugyanis, hogy megteremtsem a termékeny együttgondolkodáshoz elengedhetetlen energiákat. Ha minden jól működik, ez az energia apránként visszaáramlik felém, ezáltal elkezdődik valamiféle beszélgetés köztem és a közönség között, de ehhez nekem kell megtennem az első lépést. Meg kell törnöm a befogadók természetes kezdeti ellenállását, s át kell adnom valamit a belőlem áramló energiából. Úgyhogy ez nem csak Bach kérdése, persze az is igaz, hogy Bach önmagában sokkal feszesebb játékot igényel, mint Szymanowski. Utóbbit egyébként sokkal inkább érzelmesnek találom, igazi zseninek, és játék közben végig azt érzem, ez a zene igazán hozzám szól.
MN: Említette, Bach zenéjében éppen azt kedveli, hogy nem hangszerfüggő, hogy a benne rejlő szellem képes velünk bármilyen csatornán keresztül kapcsolatba lépni. Mi a legnagyobb kihívás a csembalóra írt Bach-művek zongoraátiratainak előadásakor?
PA: Bach előadásakor a legnagyobb feladat a saját értelmezés kialakítása, s ennek átültetése a gyakorlatba. A technikai bravúrok megoldásán felül - amelyeket ugye éppen az okoz, hogy e darabok nem a mai koncertzongorákra íródtak - tehát az a legkomolyabb feladvány a művész számára, hogy megválaszolja a kérdést: mit jelent neki Bach zenéje. Éppen ezért senkire nem mondanám szívesen azt, hogy Bachot jól vagy kevésbé jól játszik, mert ez az én meglátásom szerint mindenkinél egyéni értelmezés kérdése. Elárulhatom, ha később tanítani fogok, igen kellemetlenül érzem majd magam, ha a tanítványom arra kér, tanítsam meg az én Bach-stílusomra. Ez ugyanis lehetetlen, hiszen megtörténhet, hogy az számára nem jelent semmit.
MN: Ez tehát azt jelenti, hogy az elődök, így például Glenn Gould felvételei nincsenek befolyással művészetére?
PA: Fiatal koromban elkerülhetetlen volt, hogy meghallgassam ezeket a felvételeket, így Glenn Gould lemezeit is. Ma azonban már, amellett, hogy természetesen nagy tisztelettel adózom művészetüknek, semmilyen hatással nincsenek rám. Ez a Bach az én Bachom, s mindenkit arra buzdítok, hogy találja meg a sajátját. A szerzői utasításokat soha nem értelmezem át, én mindig csak élővé alakítom, átültetem őket az életbe, a saját szubjektív elképzeléseim szerint. Nem hiszek az objektív értelmezésben, az ún. pszeudoobjektív értelmezés pedig a legrosszabb, amit el tudok képzelni. Akármit játszom, akármilyen pontosan követem a szöveget, mégis csak a saját érzékenységemre kell hagyatkoznom. A zene megszólít, s nekem válaszolnom kell.
MN: Milyen a viszonya a magyar zenéhez, a magyar zongoraművészek által képviselt minőséghez?
PA: Ismerem a magyar zongoraművészeket, pl. Kocsis Zoltánt, és nagy tisztelettel vagyok irántuk, a magyar iskola eredményei igazán figyelemre méltóak. Ami a zenét illeti, már kicsit bonyolultabb a helyzet, mert amíg Bartókért egyenesen rajongok, addig Liszt zenéje untat. Nem szól hozzám, hallgatom 30 másodpercig, és elalszom.
MN: Budapest előtt Londonban lépett fel, s a koncertre bőrnadrágot húzott. Andrew Clements, a The Guardian kritikusa ezt némi éllel szóvá is tette. Ismét egy gesztus, amivel nehezíti az életét?
PA: Szó sincs róla, néha ebben érzem jól magam.
MN: És nem zavarja, hogy másokat esetleg ez bosszant?
PA: 'szintén? Nem érdekel. Most is eszembe jutott, hogy felveszem, de féltem, hogy a nagymamám kitagad.
Teimer Gábor
Szinte performansz
Piotr Anderszewski 2003. januári budapesti debütálása megosztotta a kritikusokat. Míg lapunk szerzője (Magyar Narancs, 2003. január 23.) elsősorban Beethoven-játékát dicsérte, addig a Muzsika (2003. március) szakírója, Csengery Kristóf éppen ellenkezőleg, a művész Bach-interpretációját éltette, és aztán levonta a végkövetkeztetést: a közönség és a művész egyaránt jól járna, ha Anderszewskiben az önfegyelem diadalmaskodna a féktelenség fölött.
Magam akkor a zseniális szertelenséget (is) adoráltam az utóbbi évek talán legnagyobb zongoristajelenségében, de annyi szent: múlt heti fellépésén jóval kontrolláltabban játszott, mint két éve. Nem mond ennek ellent, hogy Anderszewski nemigen törődik a táncrenddel, a közönséghez kétszer is odafordulva, elragadóan tört magyarsággal jelentette be, hogy megváltoztatja az eredetileg megadott sorrendet.
Anderszewski nem az a művész, aki kíméli magát: Elsőként Bach minden értelemben nehéz Francia nyitány című szvitjét játszotta. Az eredetileg csembalóra írt, majdnem félórás "partita" megvalósítása roppant feladat a zongorán, most csodálatosan érvényesült a művész különleges képessége, hogy hihetetlen plaszticitással képes elválasztani egymástól a szólamokat, anélkül, hogy bármelyik is veszendőbe menne, vagy eluralkodna az egészen. Már a legelső ütemek játékos indulójával elbűvölt, a lassú sarabande pedig a koncert talán legátszellemültebb pillanatát hozta, míg a zárótételben (mely hangsúlyosan viseli az Echo nevet) az alsó és a felső regiszter párbeszédét jelenítette meg felejthetetlenül.
Sokak számára durva tréfaként hatott ezek után Karol Szymanowski Három metopé című karaktersorozata. Noha 1915-ben keletkezett, a lengyel szerző műve szinte szaglik a századvég (bocsánat, a fin de siécle) hangulatától: görögség, Nietzsche, szecesszió, vagy ha már Budapest, akkor Ady, Gulácsy, a fiatal Bartók kavarog ebben a megdöbbentően szertelen zenében. Anderszewski jéghideg elemzőkedvvel állt neki a mindenféle zavarosnak tűnő kromatikus szálak kibogozásának, mindamellett roppant szenvedélyeket is megmozgatott, különösen a záróképben, mely, ki tudja, miért, a Nauszikaá címet viseli.
Mikor a szünet után leült a hangszer elé, kajánul mosolygó arcán látszott, hogy megint valami készül. Kedvesen kerékbe törve a nyelvet ezt mondta: "Gondoltam szünetben, és inkább mégis most először Chopint játszok, aztán a Szymanowskit." A h-moll szonáta a legkevésbé sem hatott romantikus szenvedelmekkel telezsúfoltnak. Persze Anderszewski, ha kell, félelmetes dü-börgést kelt, de a legmaradandóbb emlék a Largo tétel középrésze volt, itt ismét a szólamok együttélését ("heterofón kontrapunkt", mondta erről Charles Rosen) mutatta be mennyei tisztasággal. Ekkor bizonyos értelemben véget ért a koncert, így érezte a hangversenyiroda hosztesze is, aki kilejtett a pódiumra, hogy egy szépen kötött csokrétával üdvözölje a nagy hírű munkáját bevégző pianistát. Anderszewskinek alig sikerült meggyőznie, hogy még egy Szymanowski-adag hátravan. A Három maszk talán érdekesebb zene, mint a szünet előtt elhangzott párja. Groteszkség, bosszúszomj és valami sötét bűntudat keringett fel a manuálisan roppant nehéz zenéből. Anderszewski ismét antiromantikusan zongorázott, vasmarokkal fogta össze a széthullásra felette hajlamos anyagot.
Mindeddig, kissé sarkítva, az volt a frivol kérdés, hogy vajon Bach- vagy Szymanowski-játékosnak nagyobb-e Anderszewski. Ám a második ráadás (az első egy Chopin-mazurka volt, ha nem tévedek, az f-moll, op. 63. No. 2.) után a kérdés eldőlt. Bach d-moll Angol szvitjének prelúdiumát a bevezető részben olyan sírnivaló költészettel, a gyors szakaszban pedig olyan vízáradásszerű erővel, ugyanakkor soha nem motorikusan adta elő, hogy a nézők egy része felugrott helyéről. De még egy húzás hátravolt. Anderszewski ismét felénk fordult, és bejelentette: mivel nem tetszett neki a játéka, most ismét előadja a Don Juan szerenádja című epizódot a Három maszkból. És mintha ezúttal valóban drámaibb lett volna Szymanowski tébolyzenéje. De Bachot azért nem múlhatta felül.
- csont -
Zeneakadémia, március 1.
