Százhúsz fénykép, 3000 órányi helikopteren megtett utazás, légi felvételek nagy közös otthonunk, a Föld állapotáról, tizenkét évi kutatómunka, több mint száz ország: ezt kínálja címszavakban az az ingyenes szabadtéri kiállítás, amely augusztus 20-ig éjjel-nappal megtekinthető a budapesti Felvonulási téren. A kiállítás létrehozója, Yann Arthus-Bertrand természettudósból lett természetkutató fotográfus. A kiállítás megnyitása alkalmából beszélgettünk vele.
Yann Arthus-Bertrand: E kaland lényegében akkor kezdődött, amikor egy tudományos tanulmány megírása céljából Kenyában jártam, és az oroszlánok viselkedését tanulmányoztam. Róluk készítettem első légi felvételeimet, és akkor határoztam el, hogy természettudományi ismereteimet a fényképezés szolgálatába állítom. Mindez a 80-as években történt, abban az időszakban, amikor Franciaországban a világ és a természet felfedezése felé fordultak. A tudományos szaklapoktól a természettel foglalkozó magazinokig növekvő igény mutatkozott a kissé egzotikus tájak, témák iránt. Mindez összecsengett bennem a természetvédelem, az ökológia iránti elkötelezettségemmel. És ez az újszerű kaland megértette velem, hogy nemcsak az állatok vannak veszélyben, hanem maga az élet, hogy az az életforma, amire az emberiség berendezkedett a természet sokszor öncélú kiaknázása, leigázása árán, a létünket veszélyezteti. Hogy ezért egyedül mi, emberek vagyunk felelősek.
MN: Egyszóval a felhívás, a figyelemfelkeltés szándékával próbált a kamera adta eszközökkel befolyást gyakorolni a mindenkori határozathozókra?
YAB: Nézze, az egyedüli mód a dolgok megváltoztatására a közvélemény felébresztése. Téves elképzelés, miszerint a világ dolgait a politikusok irányítják. A politikusok azt teszik, amit a közvélemény akar, hogy megválasszák, majd hogy újraválasszák őket. Hivatásos politikusnak lenni még a legfejlettebb demokráciákban is nagyjából egyet jelent a hatalomért folytatott folyamatos harccal.
MN: Akadályozták a politikusok a munkáját?
YAB: Természetesen. A konkrét munkára, a felvételek szakmai, technikai kivitelezésére fordított idő, energia szinte elenyésző azokhoz a háttérmunkákhoz, előkészületekhez képest, amelyek ezt megelőzik. Párizsban hat hónapot vett igénybe, amíg a várostól engedélyt kaptunk légi felvételek elkészítésére. A hatósági engedélyek megszerzése komoly gondot jelentett Oroszországban, Kínában, Pakisztánban és Indiában. Vannak országok, ahol még ma is a kémkedéssel egyenértékűnek tartják a helikopterről történő fotózást. Sok esetben, így Pakisztánban és Indiában is a hadsereggel kellett egyezkednünk, mert nem állnak rendelkezésre civil gépek. Viszont azt tapasztaltam, hogy például Mexikóban vagy a fejlődő országokban könnyebb dolgozni.
MN: Az ön ezredfordulós képi utazása a természet és az élet sokszínű megjelenési formáiról kissé pedagógiai célzattal, a képekhez mellékelt szövegekkel, idézetekkel üzen a jelennek és a várható jövőnek. Egyetért ezzel?
YAB: Messzemenően vállalom a pedagógiai célzatot. Nem szeretem a szép fotó, szép felvétel meghatározást. A képeim annyiban szépek, hogy hatásosak, olykor meghökkentőek, egyszerűek. Szándékosan nem törekedtem mesterséges, úgymond művészi komponálásra. A valóság olykor felülírja egy kép, egy téma jelentését, jelentőségét. Ez történt a New Yorkról készített légi felvételemmel is, amelyen még látható az azóta terrortámadás áldozatává vált két torony. A történtek óta szimbolikus értelmet nyert ez a kép, amely a kiállításokon egy menekülttábor képe mellé került. Azt hiszem, amúgy is nagyon erős az érzelmi megközelítés, az érzelmi lenyomat nálam. Az egyik kedvenc képem egy afrikai férfit ábrázol, aki önfeledten viccelődve megy a tömegben. A hozzáillesztett szöveg ellenpontozza a felvétel hangulatát: "Afrikában naponta hatezer ember hal meg AIDS-ben."
MN: A Földünk a magasból fotóalbum megjelenése mennyiben nyitott újabb horizontokat, érdeklődést, meghívásokat a kiállításhoz?
YAB: 1999-ben jelent meg az album, és azóta szinte több ország szerepel a térképen, ahol igény mutatkozik a kiállítás megrendezésére, mint ahol nem. Naponta legalább egy felkérés érkezik a párizsi irodámba. Kezdetben évi öt-hat kiállítással indultunk, idén tizenöt várost érint, jövőre harmincat. Nemrégiben megrázó élményben volt részem Szamarában, ebben a kis, kétezer lakosú, Isten háta mögötti orosz városban, ami még a térképen sem szerepelt. Sokáig katonai támaszpont volt, az itt élő emberek nemhogy ökológiai kérdésekkel nem foglalkoznak, de életükben nem tették ki a lábukat a városukból. Nos, a szamarai kiállításon odajött hozzám egy hölgy és sírva fakadt. Ezzel az epizóddal csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy ennek a vállalkozásnak az igazi felfedezése számomra az érdeklődés, amit az emberek mutatnak a munkám iránt. Amikor a 90-es évek közepén megszületett ennek a kiállításnak a terve, rajtunk kívül senki nem hitt benne. Minden azzal kezdődött, hogy kiszorultunk a múzeumok falai közül.
MN: Milyen indokkal utasították vissza?
YAB: Az elsődleges indok úgy szólt, hogy nem vagyok fotóművész, hogy a képeim nem tartoznak a kortárs művészet egyetlen vonulatához, irányzatához sem, következésképpen a képeimnek nincs helye a múzeumokban. A másik ellenvetés arra irányult, hogy ezeknek a képeknek van konkrét üzenetük, talán túlságosan is konkrét és egyszerű az üzenetük az emberiség jövőjét és benne a személyes felelősségünket illetően. Idővel azonban ez a kezdeti elutasítás meszszemenő segítségemre volt. Az utca az én ideális helyszínem, a közvetlen, nyílt kapcsolat az emberekkel, akiket elsődlegesen érzelmileg érintenek meg a képeim. Végtére is ez volt az alapvető célom, elképzelésem.
Szentgyörgyi Rita
