Mögöttem egy lány orgazmikus sikolyokat hallat, valahányszor mélyen érintve érzi magát a színpadon álló nagypapa erotikus csípőmozdulataitól és simogató hangjától, előttem egy másik lány mutató- és hüvelykujjait összeérintve szívet formál a színpad irányába; ha fotóznék, ujjai közé komponálnám be a bácsit, aki emblematikus Kangol sapkájában és - egy kisebb kaliberű szórakoztatóiparoson menthetetlenül mulatságosan festő - fehér öltönyben, fekete ingben, fehér nyakkendőben ujjai köré csavarja őket. Meg nem is tudom, még hány ezer embert. Nem egyedül teszi, egy lenyűgözően lazán, mégis olajozott gépezetként dolgozó, húszfős nagyzenekar segíti, benne legalább tíz fúvós és négy ütős, a hozzá hasonlóan a Buena Vista Social Club világsikere óta ismert bőgős, Orlando Cachaito Lopez, egy háttérénekesnő, akinek az előtérbe indulva két tánclépés elég, hogy felvillanyozza a közönséget, és egy bámulatos, fiatal zongorista, akinek csak a klaviatúramintás nyakkendőjére és a családnevére emlékszem, valamilyen Fonseca, biztos hallunk még róla, tökéletesen pótolja a visszavonult Rubén Gonzálezt, leszámítva persze a leszámítandókat.