A Sziget Világzenei Színpadának afrikai felhozatala igen erősre sikeredett az idén. Amadou és Mariam koncertje mellett Bongáén is megesett az a "csoda", amiért az ember örömest "végigszenvedi" az egész hetet. Bonga Kuenda az Angola 72 című lemezével az afrikai színtér egyik alaplemezét alkotta meg, s bár az elmúlt harminc év során számtalan kiváló albuma jelent meg, az ünnepelt "visszatérést" a Mulemba Xangola (2000) és az idei Kaxexe lemezek hozták meg.
Bonga Kuenda: Luanda egy külső munkásnegyedében születtem, így zenészfamíliáról nemigen beszélhetünk. Édesapám harmonikázott ugyan, de nem volt hivatásos zenész, csak otthon játszogatott magának. A kilenc testvér közül én ragadtam egyedül hangszert, a dikanza nevű ritmushangszeren (vastagabb, bordázott bambuszbot, amit pálcával "reszelnek" - a szerk.) kísértem az apámat.
MN: Úgy tudom, egy Kissuea nevű folkzenekarban is játszott.
BK: Igen, afféle "alapítványi" formában működött az a társaság, mely valójában a portugál gyarmati uralom elleni kulturális tiltakozás egyik eszköze volt. Sokat tanultam tőlük, de igazi zenész csak jóval később, Európában lett belőlem.
MN: Közben jelentős sportsikereket ért el. Tudatos döntés volt, hogy a zene kedvéért feladja a karrierjét?
BK: Részben. Tény, hogy élsportolóként nem láttam olyan kifutási lehetőséget, mint a zenében. Látod, 61 évesen most is itt vagyok.
MN: Portugáliába a Benfica focistájaként került.
BK: A klub stimmel, de sosem futballoztam.
MN: Tíz életrajzából kilencben így szerepel.
BK: Nem, nem. Atléta voltam, 400 méteres síkfutóként tíz évig tartottam a portugál rekordot.
MN: A sportversenyek révén gyakran nyílt lehetősége külföldre utazni. Olvasom, kapcsolattartóként működött az otthoni ellenzék és az Európába menekült afrikaiak között.
BK: Igen, üzenetvivőként vettem részt az ellenállási mozgalomban. Főként titkos iratokat bíztak rám, és bármilyen országban jártam, találkoztam az ottani angolai nacionalistákkal. Meg mindenkivel, aki a forradalom mellett állt.
MN: Az ön kiváltságos helyzetében hogyan élte meg a portugál rezsimet?
BK: Nézze, annak az országnak voltam a kiemelt sportolója, amely elnyomás alatt tartotta a hazámat, úgyhogy én ezt harcként fogtam fel.
MN: Miért kellett aztán elhagynia Portugáliát?
BK: Lebukott a csoportom, a rendőrség sokakat bebörtönzött közülünk, de nekem sikerült elmenekülnöm.
MN: És miért pont Hollandiában állapodott meg?
BK: Ott voltak ismerő-seim, főként zöld-foki-szigetekbéli emigránsok. Amúgy ők nem voltak tisztában azzal, hogy miként kerültem oda.
MN: Ekkor vette fel a Bonga álnevet a Barcelo de Carvalho helyett. Ennyire kellett félnie a hollandiai illegalitásban?
BK: Bizonyos fokig féltem, persze, de velem volt a zene. Az Angola 72-t az ottani zenészbarátaimmal vettem fel, és az az album tett azzá, aki ma vagyok.
MN: Angolában nemzeti hőssé tette - a hatóságok annyira tartottak a hatásától, hogy betiltották, a lefülelt "lemezcsempészeket" pedig letartóztatták.
BK: A lemez az ellenállás egyik szimbóluma lett, ami egyrészről elégedettséggel töltött el, ugyanakkor még jó két évet kellett várni a gyarmati uralom megszűnésére. Mindenesetre innen ered az angolai nép irántam tanúsított szeretete, és felemelő érzés, hogy ez a mai napig kitart.
MN: Ebben az időszakban költözött Franciaországba. Állítólag "égett a lába alatt a talaj", mert a hollandok kiadták volna a portugál hatóságoknak.
BK: Nem, ez így nem merült fel, inkább csak mentem a magam útján. Megfordultam Németországban és Belgiumban is, dolgoznom kellett, zenészeket kerestem. De persze bennem volt az is, hogy nehezebben kapnak el, ha nem egy állandó helyen tartózkodom.
MN: A zenéjében mennyire lehet különválasztani az afrikai elemeket és az európai tartózkodása alatt magába szippantott hatásokat?
BK: Bár rengeteg hatás ér a mai napig, alapvetően angolai zenét játszunk. A zenénkben van egy szentimentális, nosztalgikus elem, amit egy táncritmussal, a szembával párosítunk. Ez a mi ősi ritmusunk, amit az angolai rabszolgák magukkal vittek szerte a világba; ez köszön vissza a brazil szambában, a calypsóban, még az amerikai gospelben is.
MN: A franciaországi tartózkodását követően jó ideje Lisszabonban található az állandó rezidenciája. Milyen a viszonya az egykori elnyomó országgal?
BK: Mint bárhol a világon, az ottani politikusokat sem szívlelem nagyon, de biztosíthatom: a portugál nép és a Bonga közötti kapcsolat nagyon jó. És az utóbbi tíz évben egyre gyakrabban járok haza, Angolába is, mostanában úgy kéthavonta. A családom ott él, és ha a körülmények engedik, szeretnék visszamenni, de erre sajnos még nem érett meg a helyzet.
MN: Mit tud ma üzenni ennek a szétesett országnak; miben látja az esélyt a helyzet normalizálására?
BK: Amit a dalaimmal megtehetek, azt megteszem. Az angolai honfitársaim ellen ugyanúgy felemelem a hangom. Afrika egyik leghosszabban húzódó polgárháborújában másfél millióan haltak meg, százezrek éheznek, a várható átlagéletkor 38 év, a lakosság nagyobbik része írástudatlan, a taposóakna-mezők miatt mi tartjuk a világcsúcsot az egy főre jutó amputálások számában. Ezért kampányolok az emberek létfontosságú szükségleteinek kielégítéséért, az alapvető demokratikus intézmények működéséért. Noha sok külföldi hatalom kihasználja az országot - gondolok itt az olaj- és gyémántkincsünk elpazarlására -, úgy vélem, hogy a változásnak elsősorban nem kívülről kell bekövetkeznie: az angolaiaknak maguknak kell talpra állni.
Bognár Tamás
(Köszönet Kuster Katalinnak a tolmácsolásért)
