Film

„Ezt a látványt sosem unom meg” – sóhajt fel a Gerard Butler alakította kapitány a felszállás előtt, amikor meglátja az éjjeli kifutópályát.

James Gray sok mindent zsúfolna önéletrajzi filmjébe a 80-as években épp átalakuló Amerikáról (Reagan – elültetve Trump ámokfutásának magvait – hatalomra lép), az Ó- és Újvilág kapcsolatáról, az állami és privát iskolák közti szakadékról, amely egyben az osztály- és rasszbeli szegregációt is fenntartja. 

Amikor Sztupa és Troché a NATO ábécét tanulták, a kezdeti botladozó lépések után egy egészen speciális tolvajnyelv birtokosai lettek, köszönhetően a kis lépések gyakorlatának.

Ez a széria sem formabontó alaphelyzettel fogja belopni magát a szívünkbe. Egy újabb apokalipszis tizedeli meg az emberiséget, és csinál szörnyeteget a maradék túlélőből. Ezúttal azonban nem egy vírus vagy egy vegyi támadás a felelős, hanem egy Cordyceps nevű parazita gomba, amely kihasználva az emelkedő átlaghőmérsékletet, gazdatestet vált: hangyák helyett embereket fertőz meg.

A fáma szerint karrierje bizonyos pontján minden valamirevaló rendezőnek le kell rónia tiszteletét Hollywood előtt: ha sértetlenül partot akarnak érni az öröklét földjén, muszáj kifizetniük a révészt is. De mit csinál az a direktor, aki már pályája elején túlesett ezen? 

A néző alighanem egy veszélyesen cuki gyilkos babáról szóló filmre számít, ám a M3GAN a látszat ellenére mégsem csupán az adaptív racionalitáson alapuló mesterséges intelligenciáról szól, inkább ez is csak egy toposz benne a sok közül.

Van távolabbi hely Bolívia pusztaságainál? Van a (többi közt filmet is) fogyasztó(i) társadalom civilizációs előnyeit élvező, és annak bajaival küzdő ember számára idegenebb problematika, mint egy tanyáján magára maradt, vénülő házaspár küzdelme az elemekkel, a közelítő halállal?

Amikor Sztupa és Troché elhatározták, hogy rámennek a feinschmeckerekre, mindenki aggodalommal fogadta a hírt, de legjobban Ómafa volt oda.

Spielberget szokták a világ legjobb filmrendezőjének is nevezni egyesek. Nagyon nem az, viszont az újabb kori, elsősorban amerikai filmtörténetnek, és a műfajra gyakorolt amerikai kulturális befolyás kizárólagossága miatt a világ filmtörténetének is csakugyan meghatározó, kifejezetten emblematikus alakja.

Légy őszinte/felelős/boldog/bátor és szabad! – erre buzdítanak a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) szekciói, amelyek az idén több mint 60 filmmel igyekeznek – hol gyengédebben, hol a szemünket kíméletlenül felfeszítve – tágítani a látókörünket a minket körülvevő társadalmi vagy akként kezelendő problémák irányába. Négyet meg is néztünk közülük.

Évtizedek óta nem láthattuk Edgar Allan Poe-t a vásznon vagy a tévében.

Hogy milyen átkozottul messze van már tőlünk a múlt század kilencvenes éveinek eleje, azt általában elég felesleges méricskélni, de ha szembejön, elég drámai bír lenni, mint például ebben a sorozatban.

Amikor Sztupa és Troché kifejlesztették a taposó dobot, rengeteg zsákutcás próbálkozást kellett túlvészelniük, de a kész hangszer, s kivált annak művelői jócskán kárpótolták őket.

A polkorrektség balladája – ez is lehetne a címe e látványosan Oscarra szánt produkciónak. Hiszen miféle errorral kell megküzdenie az Amerikai Filmakadémia algoritmusának egy rabszolgaságról szóló film esetében, amely ráadásul igaz történetet dolgoz fel, ám a főszereplője nyilvánosan bántalmazott valakit (azt már hozzá se tegyük, hogy egy színes bőrűt). De a döntéshozók legnagyobb szerencséjére a film olyan botrányosan rossz, hogy minden vádtól mentesülve fordíthatják el róla a fejüket.