Tévésorozat

A padlónál is lejjebb

Steven Knight: Ezer bokszütés

Kritika

Steven Knight nem kóborol messze a Peaky Blinders világától; az Ezer bokszütésben tekintetét változatlanul az erőszak mindenféle for­mái­ra, az általános kegyetlenkedés közepette szövődő véd- és dacszövetségekre és a személyes ambícióra szegezi.

Ám a formát a végletekig párolja és finomítja, három tökéletesen szőtt történetszálba sűrítve azt a mocskos, kiábrándító világot, amelyet nem egy kommentátor Charles Dickenséhez hasonlított. Néhány évtizeddel a Shelby-klán fénykora előtt járunk, az 1800-as évek végén, ezúttal Londonban: egy birodalom közepe, a vadul dübörgő iparosodás motorja, ahol szegények és gazdagok a város két ellentétes szegletében tömörülnek. A két csoport között egyre fokozódik a feszültség, miközben a gyarmatokról is a metropoliszba áramlanak a bevándorlók, akik újfajta éhséggel és elkeseredettséggel vetik bele magukat a városi forgatagba. Knight egy egész komplex városhálózatot, sőt birodalmi struktúrát présel a londoni East End egyik különösen szutykos és reménytelen szegletébe, ahol a napfény és a remény hiányának dacára virágzik a leleményesség, a kitartás és a becsvágy (részben törvényes, de inkább törvényellenes formákban).

A sűrű cselekmény epicentruma egy helyi gengszter/bokszoló, Sugar Goodson (Stephen Graham) kocsmája, ahol öccsével karöltve illegális puszta kezes bokszmeccseket szerveznek, saját magukat fő attrakcióként eladva. Ebbe a rengetegbe érkezik két csillogó szemű jamaicai bevándorló, Hezekiah (Malachi Kirby), akinek egy vadidegen oroszlánszelídítői állást kínált a londoni állatkertben, és barátja, Alec (Francis Lovehall), akit joggal rémiszt meg a gyomorszerű világváros. Amíg meg nem ismerik a szabályokat, abban reménykednek, hogy könnyen munkát találhatnak, de az izzó rasszizmus közepette egyre világosabbá válik, hogy legfeljebb illegális tevékenységek útján juthatnak betevőhöz. A jóravaló Hezekiah mintha vonzaná a bajt: a könnyű pénz utáni hajszában hamar szembe kerül a ringben Sugarral, akit gyakorlatilag legyőz (csak némi szabálytalan beavatkozás menti meg a szégyenteljes kiütéstől). A veterán bokszoló nincs szokva a vereséghez, ezért megszállottan üldözni kezdi a fiatal jamaicait, miközben a fiút egy könyörtelen női tolvajbanda vezére (Erin Doherty) is behálózná (többféle értelemben is). A Negyven Elefánt banda egy másik útját villantja fel annak, hogyan boldogulhatnak az elnyomottak a gazdagokra szabott világban: a nőkből álló szervezet hol az East End utcáin, hol a Harrodsban fosztogat, de Mary Carr ennél is merészebbet gondol. Kirabolná a királynőhöz érkező kínai uralkodói delegáció tagjait, s ebben Hezekiah-nak is szerepet szán.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.