Mint egy tévéinterjúban mondta: szívesen csinált volna propagandafilmet Rooseveltnek vagy Sztálinnak is, de hát német lévén ugye Hitlertől kapott ilyen megbízást.
A róla készült felvételek tanúsága szerint nem kiemelkedő tehetségű, de annak idején vonzónak tartott táncosból előbb filmsztár lett (főleg a korban népszerű hegymászós filmekben kamatoztatta szerény színészi eszköztárát ellensúlyozó akrobatikus képességeit), majd filmrendező. Első munkája az őt felfedező és filmjeiben szerepeltető Arnold Franck modorában (és a több mint jó barát Balázs Béla forgatókönyvéből) készült Kék fény (1932) átütő sikere után kezd el közeledni Hitlerhez. A kölcsönös csodálat eredménye a filmtörténet talán legtöbbet kárhoztatott, technikailag tökéletes mesterműve, a nürnbergi nemzetiszocialista pártnapokról készült Az akarat diadala (1935).
A Führert egyértelműen népe megváltójaként idealizáló film emelte őt fel a filmvilág igen magasan jegyzett rendezői közé (korántsem csak a Harmadik Birodalomban). Az egyenruhás tömegek geometrikus alakzatai, a közöttük lévő térségben a szónoki emelvényre két, kissé mögötte haladó kísérőjével érkező Hitler, az alulról felvett markáns férfiarcok, a pontosan kiszámított, jelentőségteljes kameramozgások (több tucat operatőr dolgozott a filmben), a vágás tökéletes ritmusa, a beállított kompozíciók üres szépsége éppoly lenyűgözően hatott közönségére, ahogy hosszú ideig maga Hitler is elfogadott, sőt respektált államférfinak számított.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
