2004-ben mondott búcsút a színjátszásnak, azóta csak az írásnak él. Írt kalózos kalandregényt, westernt, polgárháborús történetet - legutóbb egy mai detektívtörténettel jelentkezett. A Pursuit című thriller a kritikusok szerint olyan, mintha A bárányok hallgatnak találkozna Elmore Leonarddal. A 84 éves szerzőnek két menetben küldtünk kérdéseket; először a filmes múltját is firtattuk – mire az ügynöke azonnal nemet mondott. Másodszorra már csak a könyvekről kérdeztük.
Magyar Narancs: A Pursuit főszereplője egy kemény zsarunő. Van ebben a nőben valami Gene Hackmanből?
Gene Hackman: Nem állhatja az idiótákat. Én sem. Túlontúl is fejlett az igazságérzete. Az enyém is. Nem bírja, ha igazságtalanságot lát. Én sem bírom. Aligha én vagyok az első író, aki azt állítja, hogy minden szereplőjébe csempészett valamit magából is.
| ||
MN: Majdnem ön rendezte A bárányok hallgatnak című filmet, aztán mégis elállt a dologtól, mert túlontúl erőszakosnak találta a történetet. Legutóbbi regényének mégis egy pszichopata gyilkos a főgonosza; ma már megengedőbb az erőszakkal?
GH: Mielőtt Jonathan Demme elkészítette volna a filmjét, valóban nálam voltak A bárányok hallgatnak megfilmesítési jogai. Küzdöttem is rendesen a regénynyel, de nem jutottam messzire. Már majdnem a 200. oldalnál tartottam az írásban, de még mindig csak a könyv felénél jártam. Na, gondoltam, ha így haladok, hosszú film lesz, négy óránál biztosan nem rövidebb. És akkor, a nagy küszködés közepette a lányom egyszer csak nekem szegezte a kérdést: apu, minek ez a szörnyűség neked? Förtelmes dolgokkal van tele, csupa erőszak az egész! Több se kellett – letettem a tollat, és hagytam az egészet.
| ||
MN: William Friedkin írja a memoárjában, hogy vissza akarta adni a Francia kapcsolat főszerepét, mert úgy érezte, túl mélyre kell ásnia ahhoz, hogy Popeye Doyle erőszakos természetét a magáévá tegye. Írás közben mennyire kell hasonló rizikót vállalnia?
GH: Színészként volt részem egy-két rázós belső tripben. Meg kell tanulni védekezni, a legjobb módszer talán, ha elkeríted magadban ezeket az élményeket. Persze mindig ott van a "mit tennék én?" dilemmája. Mit tennék, ha ebbe vagy abba a bizarr szituációba kerülnék? Meg tudnék-e lenni a bőrömben, ha mindenféle sötét gondolattal kéne együtt élnem? A legjobb ilyenkor egyet hátralépni, az segíti a tisztánlátást. Amikor gyerek voltam, a szomszédunkban lakott egy hölgy, gyakran sütött chocolate chip cookie-t. Időnként nekem is adott belőle. A sütemény illatát a mi kertünkből is érezni lehetett. Egy éjszaka felriadtam, azt hittem, a tűzoltók szirénáznak. De nem tűzoltók voltak; rendőrök. Az én süteményes barátnőm gyilkosság áldozata lett – a fiúja ölte meg. Miután végzett az asszonynyal, öngyilkos lett. Sokszor kapom azon magam, hogy ott vagyok a kertben, érzem a sütemény illatát, látom az asszony mosolyát. Ez mindig megvéd, ha valami sötét helyet kell gondolatban felkeresnem.
| ||
MN: Mi a legfárasztóbb az írásban?
GH: Nem is a fáradtság, sokkal inkább valami nyomasztó üresség, ami olykor megszáll. Nincs még egy olyan szorongás, mint az, amit egy üres papírlap látványa kelthet.
MN: Napi rutin?
GH: Kávé és toll – így kezdődik egy átlagos reggel. Egy nagyalakú sárga, vonalas füzetbe írok. Nappali bagoly vagyok, óvakodok az esti írástól. Csak megfekszi a fejet. Összevissza kavarognak a gondolatok, nem hagynak aludni.
| ||
MN: Kedvenc krimik?
GH: James M. Caintől a Dupla vagy semmi, Lisa Gardner Gone című regénye és Capote klasszikusa, a Hidegvérrel.
MN: Helyszínek említésekor sohase bonyolódj aprólékos leírásokba! – ez Elmore Leonard (interjúnk vele itt) egyik intelme az utókornak. Egyetért?
GH: Van benne ráció. Valamit az olvasó fantáziájára is kell hagyni. Mondani könnyű, de pokoli nehéz megvalósítani.
| ||
MN: Az első regénye, amit önállóan jegyez (a korábbiak mind négykezesek voltak, egy társíróval dolgozott), egy western; a Payback at Morning Peak. Mit csinált volna, ha a vadnyugaton éli le az életét?
GH: Most is a vadnyugaton élek, igaz, már nem olyan vad, mint volt, de nyugatnak azért nyugat. Az én vad napjaim is rég elmúltak. Egyszer régen egy Beverly Hills-i partin ugyanezzel a játékkal szórakoztattuk magunkat. A kérdés végigvonult a szobán; volt, aki revolverhőst mondott, volt, aki seriffet, és akadt, aki csaposnak állt volna egy táncos mulatóban. Amikor Neil Diamondra került a sor, ő csak ennyit mondott: ja, hogy én? Énekes, mi más! Én nagy valószínűséggel utazó cipőügynök vagy fuvaros lettem volna. A tapasztalat szól belőlem, hiszen a pályám legelején, amikor New Yorkban voltam szegény, hol kamiont vezettem, hol cipőt árultam.
| ||
MN: A költészettel sosem próbálkozott?
GH: Ó, hát a költészet mindig is nagy örömömre volt! A másoké. A westernemben megpróbálkoztam a verseléssel. Te jó ég, tényleg jobb, ha a költők csinálják!
