"Gandolfini ugyanúgy szégyellte" – Nicole Holofcener filmrendező

Az Exek és szeretők James Gandolfini egyik utolsó filmje. Milyen volt a Maffiózók sztárjával dolgozni? Van-e szexizmus Hollywoodban? És mi a legvisszataszítóbb kifejezés, ami csak egy női rendezőt érhet? Ilyenekről beszélgettünk a film rendezőnőjével.

Magyar Narancs: Gandolfini nem az érző szívű, érzékeny családapák megformálásáról híres.

Nicole Holofcener: Jamesre ráragadtak ezek a keményfiús szerepek. Egy kövér, de szexi férfit kerestem egy kövér, de szexi férfi szerepére. Nyilván nem a szőkék és nyüzügék között kezdtem hozzá. Gandolfini tökéletes volt a szerepre. Amikor találkoztam vele, pont ezt éreztem: itt egy túlsúlyos fickó, de mit számítanak az extra kilók, amikor ilyen kisugárzása van - aligha én voltam az első és egyedüli nő, aki ezt észrevette. És micsoda humora! Abból a száraz fajtából, amit úgy kedvelek.

MN: Albert azon aggódik, és ennek hangot is ad, még ha viccesen is, hogy újdonsült barátnője vajon kap-e levegőt szex közben. Hogy született ez a poén?

NH: Ez Gandolfini műve. Kérdezte, megtoldhatja-e egy mondattal a szövegét. Mit lehet erre mondani: ha James Gandolfini hozzá akar tenni egy mondatot, még jó, hogy hozzátehet. Csak tessék! Azt hiszem, James ugyanúgy szégyellte egy kicsit a súlyát, mint Albert.

MN: Mikor találkozott utoljára vele?

NH: Néhány héttel a halála előtt. Volt még egy kis dolgunk az utószinkronnal. Bejött a stúdióba. Egy jó órát töltöttünk együtt. Akkor láttam utoljára.

MN: Az első találkozásukra emlékszik?

NH: Már korábban is rá akartam tukmálni egy szerepet. A Beverly Hills-i Peninsula Hotelben találkoztunk. Mindenféléről beszélgettünk, a gyerekeinkről, az életünkről, még a filmről is. Aztán jártunk egyet a kertben, hogy rá tudjon gyújtani a szivarjára.

MN: Sok tévésorozatba bedolgozott; rendezett epizódokat a Szex és New Yorkban, az Író és kamuhősben és a Sírhant művekben is. Ezek megélhetési iparosmunkák?

NH: Azok. Jövök-megyek. Persze biztatnak, hogy hajrá, mindent bele, de most mégis, mennyi mozgástere van a rendezőnek a sokadik évad valahányadik epizódjában?!

MN: Úgy megy ez, hogy na, itt ez a nő, aki olyan jól ért a nők nyelvén, hiszen nőcis dramédikát rendezett világ életében, nosza, dobjuk meg a Szex és New York egy-két epizódjával?

NH: Így megy ez, igen. De hát logikus is, nem? Talán a Sírhant művek kilóg a sorból, hiszen az nem csak nőkről szól.

MN: Van némi szexizmus az ilyen logika mögött?

NH: Jaj, de szépen mondja! Némi szexizmus? Nem némi az, hanem nagy. Hollywood a szexizmus és rasszizmus fellegvára, nem is csinál senki titkot belőle. Hollywood a fehér ember, a fehér férfi játszótere. Mi csak beszivárgunk ide-oda. Azzal nincs is bajom, hogy senki nem ajánlotta még fel nekem A Bourne-rejtélyt.

MN: Igaz, hogy Woody Allennél kezdte a pályát?

NH: Asszisztens voltam a Hannah és nővérei és a Szentivánéji szexkomédia forgatásán. A mostohaapám volt a vágó, így kerültem be. A feladataim nagyjából a kávébeszerzésben merültek ki. A kávét kivittem, de a pályám, a filmrendezői csak később, a Walking and Talking című filmmel kezdődött.

MN: A chick flick (nőcis filmek) kifejezés régóta létezik, az ön filmjeire is előszeretettel alkalmazzák. Ismer ennél kínosabb műfajmegjelölést?

NH: Ha csak meghallom, kiver a hideg veríték. Szexista, degradáló, folytassam még?

Exek és szeretők

Ha túltettük magunkat azon a szomorú életrajzi tényen, hogy James Gandolfini ezen a nyáron eltávozott az élők sorából, s levonjuk a gyász hozzáadott értékeit, még akkor sem járunk rosszul: ami marad, ha nem is váltja meg a világot, kifejezetten úgy fest, mint egy film. Egy olyan félhollywoodi konfekció, melyben a pocakok és szarkalábak nem a gonosz külföldi terrorista sajátjai, hanem a pozitív hétköznapi hősök - tulajdonképpen csak ilyenek vannak Holofcener filmjében - természetes velejárói. A meglett családapa (elvált) szemérmesen közeledik a meglett családanyához (elvált), de bekavar a költészet: a papa exfelesége (meglett költőnő) telebeszéli az új csaj fejét volt férje előnytelen tulajdonságaival. Megesik az ilyen a legjobb családokban is, nincs is a drámázás túlzásba vive: kis szívfájdalmak, közepes derékgondok és átlagosan nagy szeretetéhségek találkoznak a Los Angeles-i éjszakában és nappali megvilágításban.

Az összhatás kellemes, habár inkább jelzésértéke van a filmnek, mintsem valós mélységei. Már az is nagy szó, hogy valaki jelzi, 50 felett is van élet, még Los Angelesben is. Olyan igazság ez, melyet még James Gandolfini halála sem áshat alá.

Az InterCom bemutatója