Elmegy az ember az orvoshoz, ahol közlik vele: a baj nagy, a tumor nem operálható, az orvostudomány ezen a ponton leteszi a fegyvert, a hátralévő idő szűk hónapokban mérhető. Az ember hazamegy, ahol immár öten ülnek az asztalnál; anya, apa, kisfiú, nagylány - ők a jóindulatúak, és a tumor a rossz. Andreas Dresen filmjében persze nincsenek se jók, se rosszak, és megdőlni látszik Hitchcock suspense-elmélete is, miszerint ha bomba van az asztal alatt, azt mindenképp tudatni kell a nézővel, mert az okozza a feszültséget.
Itt aztán nagyon is tudatva van a nézővel, hogy bomba van az asztal alatt, de nem ez okozza a feszültséget. Az ugyanis nem a megúszás lehetőségéből, hanem a nem megúszás biztos tudatából fakad, ám ez máris erős felülfogalmazása annak, amit a film mutat. Egy házat mutat, ami olyan, mint a többi, egy családot, ami olyan, mint a többi, és egy tumort, ami szintén olyan, mint a többi. Nemrég, amikor Javier Bardemen volt a sor, hogy haldokoljon, Bardemmel együtt a rák is sztárstátuszt élvezett, Dresennél azonban nincs sztár, a tumor a hétköznapok része marad. A rendező úgy jár-kel a tumoros házban, mint egy udvarias vendég, aki, ha megrendült is, de azért tartja magát, s tudja, hogy bizonyos ajtókon nem mehet be. Nem mehet be, mert ahhoz kevés a film; Dresen nagyjából tudja, hol a határ, ami üdvös dolog, az pedig még inkább az, hogy a produkció nem a hónap művészfilmjének igényével készült. A lét nagy kérdéseit máshol feszegetik, itt csak egy játékfilm pereg - négy ember és egy tumor együttéléséről.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója. A film rendezőjével készített interjúnk itt olvasható.
