Színház

Magánügyek, közügyek

Gólem Színház: A tíz hónap Babilon-ügy

Kritika

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

A tíz hónap Babilon-ügy egy valós, több évtizeden át tartó küzdelem története. Küzdelem a túlélésért, majd egy lágerben írt napló kiadatásáért. Galló Olga szépírói készségekkel és ambíciókkal, újságíróként került az auschwitzi megsemmisítőtáborba, ahol az elsődleges túlélési stratégiája az írás volt. (A könyvről szóló kritikánkat lásd: Az individuum luxusa, Magyar Narancs, 2025. május 28.)

Kalandos szökését követően több mint húsz év elteltével volt képes először újraolvasni a naplóját. Később megpróbálta kiadatni, ez hosszas huzavona után, magánkiadásként és erősen csonkolt, átszerkesztett formában sikerült is. A teljes kézirat az idén jelent meg a Magvetőnél, annál a kiadónál, amely a személyes történetet anno a stílusa és színvonala miatt alkalmatlannak ítélte arra, hogy közüggyé váljon. Galló Olga története ezzel az előadással másodszor is révbe ért. A naplórészletekből és korabeli levelezésekből szerkesztett darabot a szerző unokája, Fullajtár Andrea adja elő.

A színpadra emelt dolgozószoba-belső és a színészen lévő nadrágkosztüm a maga konfekcióeleganciájával az 1970-es, 1980-as évek szocreál dizájnját kottázza le. A gépelt lapokkal kitapétázott falrészlet a hiábavalóság el­emelt érzetét oltja a korhű realitásba. Fullajtár Andrea decens, értelmiségi nőként jelenik meg és úgy is beszél – ezzel pedig el is érkezünk az előadás gyenge láncszeméhez, a szövegkönyvhöz.

A naplórészletek keresetlen leírásai közé idegen testként lírai részek ékelődnek, amelyeknek a színvonala is kétes: szépelgő vagy éppen elborzasztani akaró irodalmiaskodások. A darabba szőtt, kiadás környéki kérvények és elutasítások hangneme hivatalos és szenvtelen: izgalmas kordokumentumok, ám drámai alapanyagként súlytalanok. Márpedig az alkotók döntése alapján ez az előadás jelen­ideje: több mint harminc évvel vagyunk a lágerben átéltek után. A levélváltások szövege azonban nem ad olyan kapaszkodót, amelyből átélhetővé válna a kiadatás személyes tétje. Ezzel a hiánnyal Fullajtár Andrea sem tud mit kezdeni, így a jelen idejű dráma helyén egy asszertív nő próbálkozásait látjuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.