Színház

Vörösben

Hrabal-legendák (Hommage à Pina Bausch)

Kritika

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Egy novella egy jelenet, és ahogy a történetek között sincs kapcsolat, úgy az epizódokat sem köti össze egyetlen kósza szál sem, átvezetésnek annyi is elég, hogy egy-egy szereplő a színen marad a következő etapra. Ez a bennmaradó pikk-pakk megigazítja a nézőtériekkel küllemben megegyező, itt díszletként funkcionáló székeket, hogy azok immár a soron következő díszletelemet imitálják, és folytatódjék a játék. A színpad szűkös, absztrakt tér, amelyet hátulról egy bordázott fal határol.

A prózai alapra mozgásszínházi rétegek kerülnek, megidézve Pina Bausch stílusát és technikáját, amivel Soósék is – akárcsak a híres előd – azt kívánják bizonyítani, hogy bárki képes táncolni. A színház tánccal, zenével (zeneszerző: Szél Attila, aki gitáron végigkíséri az előadást), hétköznapi mozgásokkal és személyes történetekkel keveredik; a mozdulatok helyenként még érzékletesebben is fejezik ki egy-egy jelenet hangulatát, mint a monológok, a narráció vagy a párbeszédek. Jellemző a testi kontaktus, de a mimika is nagy hangsúlyt kap, pláne akkor, amikor az arcokon direkt túlrajzolt a reakció. Kiemelkedő a lovak pantomimes megformálása, Ténai Petra és Urbankovics Júlia előadásában. Toppantanak, oldalra vetik fejüket, egymáshoz bújnak vagy megrázzák magukat, folyamatos mozgásban vannak – tökéletesen groteszk átváltozás.

Nagy Dóra meginghatatlan biztonsággal szerepel, a három női színész közül neki jut a legtöbb feladat, a teljesítménye hibátlan, a leg­apróbb arcrándulása is a helyén van. Bárnai Péter is kiemelkedő, a kezdőjelenetben akkora muníciót szed össze, hogy ha már mást nem csinálna az este, az is elég lenne, de amikor meglátjuk embert próbáló küzdelmét a megérlelt szalámijával, a falánkságban megmutatkozó esendőségével is lenyűgöz. Papp János egy másik korosztályt képvisel, amit ügyesen „használnak” és húznak alá a neki szánt koreográfiák. Gógyis szakiként a legjobb, főleg amikor azzal büszkélkedik, hogy hülye lett volna azt a rengeteg fél pár cipőt otthagyni a boltban, amikor negyedáron kínálták.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.