Színház

Vörösben

Hrabal-legendák (Hommage à Pina Bausch)

Kritika

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Egy novella egy jelenet, és ahogy a történetek között sincs kapcsolat, úgy az epizódokat sem köti össze egyetlen kósza szál sem, átvezetésnek annyi is elég, hogy egy-egy szereplő a színen marad a következő etapra. Ez a bennmaradó pikk-pakk megigazítja a nézőtériekkel küllemben megegyező, itt díszletként funkcionáló székeket, hogy azok immár a soron következő díszletelemet imitálják, és folytatódjék a játék. A színpad szűkös, absztrakt tér, amelyet hátulról egy bordázott fal határol.

A prózai alapra mozgásszínházi rétegek kerülnek, megidézve Pina Bausch stílusát és technikáját, amivel Soósék is – akárcsak a híres előd – azt kívánják bizonyítani, hogy bárki képes táncolni. A színház tánccal, zenével (zeneszerző: Szél Attila, aki gitáron végigkíséri az előadást), hétköznapi mozgásokkal és személyes történetekkel keveredik; a mozdulatok helyenként még érzékletesebben is fejezik ki egy-egy jelenet hangulatát, mint a monológok, a narráció vagy a párbeszédek. Jellemző a testi kontaktus, de a mimika is nagy hangsúlyt kap, pláne akkor, amikor az arcokon direkt túlrajzolt a reakció. Kiemelkedő a lovak pantomimes megformálása, Ténai Petra és Urbankovics Júlia előadásában. Toppantanak, oldalra vetik fejüket, egymáshoz bújnak vagy megrázzák magukat, folyamatos mozgásban vannak – tökéletesen groteszk átváltozás.

Nagy Dóra meginghatatlan biztonsággal szerepel, a három női színész közül neki jut a legtöbb feladat, a teljesítménye hibátlan, a leg­apróbb arcrándulása is a helyén van. Bárnai Péter is kiemelkedő, a kezdőjelenetben akkora muníciót szed össze, hogy ha már mást nem csinálna az este, az is elég lenne, de amikor meglátjuk embert próbáló küzdelmét a megérlelt szalámijával, a falánkságban megmutatkozó esendőségével is lenyűgöz. Papp János egy másik korosztályt képvisel, amit ügyesen „használnak” és húznak alá a neki szánt koreográfiák. Gógyis szakiként a legjobb, főleg amikor azzal büszkélkedik, hogy hülye lett volna azt a rengeteg fél pár cipőt otthagyni a boltban, amikor negyedáron kínálták.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.