Kecskeméten átalakultak az álmok (Bal József színházigazgató-rendező)

szerző
Borzák Tibor
publikálva
1997/45. (11. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Színházbotrány volt, van s lesz Kecskeméten. Tavasszal vérre menő csatát vívott az önkormányzat, a teátrum és az utcán tüntető közönség. A célkeresztben az ország legfiatalabb színidirektora állt, de nem tudták a fejét venni. Bal József bírta a megpróbáltatásokat. És mit hoz a jövő? Ami biztos, már kiírták a színház-igazgatói pályázatot Kecskeméten. Ki is ez a sokat támadott ember, honnan jött, hová tart? Közlekedésgép-gyártó szakközépiskolában érettségizett, Major-Székely-Zsámbéki színészosztályában diplomázott.

Színházbotrány volt, van s lesz Kecskeméten. Tavasszal vérre menő csatát vívott az önkormányzat, a teátrum és az utcán tüntető közönség. A célkeresztben az ország legfiatalabb színidirektora állt, de nem tudták a fejét venni. Bal József bírta a megpróbáltatásokat. És mit hoz a jövő? Ami biztos, már kiírták a színház-igazgatói pályázatot Kecskeméten. Ki is ez a sokat támadott ember, honnan jött, hová tart? Közlekedésgép-gyártó szakközépiskolában érettségizett, Major-Székely-Zsámbéki színészosztályában diplomázott.

Magyar Narancs: Bal. Milyen vezetéknév ez?

Bal József: Nem ez a valódi nevem. Szevasz, Nagy Józsefnek hívnak. A dolgaim sokszor "balul" ütöttek ki, inenn ragadt rám a "bal". Talán nem is kell mondanom, amikor a névváltoztatást intéztem, az illetékes hivatalban igencsak gyanúsan néztek rám, és megpróbáltak keresztbe tenni. Nem sikerült nekik.

MN: Hol kezdted a pályád?

BJ: Eddigi életemben két meghatározó időszak volt. Szinte gyerekfejjel töltöttem el három évet a 25. Színház stúdiójában. Gyurkó László, Iglódi István, Szigeti Károly, Györgyfalvay Katalin, Montágh Imre tanított nemcsak a szakmára, hanem az életre is. A másik fontos állomásom Kaposvárott volt. Először 19 évesen kerültem oda két évadra, majd diplomás színészként szerződtem vissza újabb két szezonra.

MN: Milyen szerepeket játszottál?

BJ: Gyakorlatos színészként nagyon sok feladatot kaptam 1979-től 1982-ig, nemegyszer teljesen érdemtelenül. Játszottam főhőst gyerekdarabban, az Élnek, mint a disznókban pedig Eperjes Károllyal kettőzték meg a szerepemet. Láthattak az Átváltozásokban, a Szentivánéji álomban, a Csárdáskirálynőben. A kaposvári színház kijelölte számomra azt az utat, ami a mesterséghez és a vele járó életformához vezetett el. Ma is abból táplálkozom. Nosztalgiázásnak azonban nem sok értelme lenne, mert az idő elszaladt, és megváltoztak a körülmények.

MN: Mégis visszamentél másodszor is.

BJ: Hát persze, hiszen Babarczy László direktor számított rám mint végzett színészre. Újabb boldog időszak következett az életemben, 1988-tól 1990-ig. Igazán remek darabokban léphettem színpadra, hogy csak a Hegedűs a háztetőn című musicalt említsem.

MN: Látsz-e különbséget a kaposvári időszakaid között?

BJ: A második visszatérésemkor érezhető volt a színház fiatalodása, ami Mohácsi János nevéhez fűződött. Új íz, új hangulat uralkodott, de ma már az is a múlté. Változatlanul szeretem a kaposvári színházat, sokszor elmegyek az előadásaikra, de a hajdani légkörnek nyoma sincs. Előadások után mindenki rohan haza. Nem úgy, mint régebben, amikor szinte egész nap együtt voltunk. A színészi játékon, a rendezésen azonban változatlanul érezhető az általam sehol nem tapasztalt önsanyargató munkaforma. Ettől sokan elriadnak. Nem is csodálom, hiszen sebeket kap az ember.

MN: Miért hagytad abba a színészetet?

BJ: Azért, mert a színész teljesen kiszolgáltatott, és az önvédelmi korlátait, reflexeit fel kell adnia. Ezeket nem tudtam tovább vállalni.

MN: De miért akartál akkor színész lenni?

BJ: Tízéves fejjel sokat foglalkoztatott a halál kérdése. Nehezen dolgoztam fel nagyapám, nagyanyám elvesztését. Féltem. Azt tudtam, egyszer úgyis vége az életemnek, de valahogy távolinak tartottam. Csak akkor gondoltam, hogyan maradhatnék úgy fenn, hogy halálom után is emlékezzenek rám. Nos, ehhez minimum híres embernek kell lenni! Valahogy bekattant, a színészeket senki nem felejti el. És ettől kezdve erre a mesterségre készültem. A gyerekkori érzelmi döntés mára teljesen kihalt belőlem. Nem akarok híres ember lenni, nem érdekel, hogy emlékeznek-e majd rám vagy sem.

MN: Ehelyett mi ösztönöz?

BJ: Munkámban a magammal való folyamatos elégedetlenség hajt. El sem tudod képzelni, hogy igazgatóként is mennyit tépelődöm. Voltam már hasonló helyzetben. Amikor a főiskola rendezői szakára készültem, leszámoltam a színészi múltammal.

MN: Eldöntötted, hogy mégsem akarsz híres színészként meghalni?

BJ: Nézd, a mai napig lehetnék tisztes, középszerű, megbízható színész, csakhogy elképzelhetetlennek tartottam, hogy megalkudjak önmagammal. De mi következhet ezután? Mi mást csinálhatnék? Õszintén bevallom, egy időre elkapott a rémület.

MN: Jelentkeztél a rendezői szakra.

BJ: Ennek azért volt előzménye. Színészként Szolnokon is eltöltöttem két évadot. A kamaraszínházban Schwajda György kétszer bízott meg rendezői feladatokkal. Véletlenül olvastam, hogy rendezői szak indul, véletlenül jelentkeztem és véletlenül kerültem Székely Gábor osztályába. Ádám Ottó felvételiztetett, de a második rostán nem engedett tovább. A bizottságban ott volt Székely is, aki viszont felajánlotta, amennyiben tényleg komolyan gondolom, hogy öt évig nappalin akarok tanulni, akkor az ő osztályában megtehetem. Mázsás tömb szakadt le a szívemről. Nem kellett búcsút intenem a színháznak, ugyanakkor szakíthattam a színészettel.

MN: Kiadtad az újabb jelszót: híres rendezőként meghalni?

BJ: Nem volt újabb jelszó. Hatan, végzős rendezők fogtuk magunkat, és elindultunk a nagyvilágba. Bejelentkeztünk Peter Brookhoz, Muskinhoz, Strailerhez. Peter Brook biztatott bennünket, hogy csináljunk jeleneteket, hiszen azokból tudja eldönteni, kikkel is áll szemben. Végül színpadra vittünk nyolc Hamlet-részletet. Mi lett a vége? Osztálytársaim közül többen is dolgoztak ott, Simon Balázs fél évig, Lendvai Zoltán és Novák Eszter pedig egy-egy kurzuson. Én három hónapos francia állami ösztöndíjat kaptam, rá egy évre pedig végzős főiskolásokat rendezhettem a strasbourgi nemzeti színházban. Molnár Ferenc Liliom, illetve Németh Ákos Müller táncosai című darabját vittük színre.

MN: Milyen volt a visszhang?

BJ: Meghökkentő. Már csak azért is, mert egy hagyományos francia barokk teátrális iskolában szentségtörés volt magyar műveket bemutatni. Furcsa módon a mai magyar valóságot feltáró Müller táncosai fogadtatásától jobban tartottam, mint a Liliométól. A Müllerben van egy jelenet, ahol kiközösítenek egy lányt, aki bődületes zokogásba kezd. Ez az érzelmi kitörés olyannyira jól sikerült, hogy nem tudta abbahagyni a sírást, megszakadt a főpróba. Kiderült, itt már nem játékról volt szó, hanem kegyetlen valóságról, de ezt én nem tudhattam, amikor kiosztottam a szerepeket.

MN: Mit tanultál Peter Brooktól?

BJ: Lényegi tőmondatai máig visszhangoznak bennem.

MN: Majdnem volt részed abban is, hogy "híres" igazgatóként halj meg.

BJ: Ahogy vesszük. Én nem ragaszkodom két kézzel ehhez az átkozott székhez. Akkor miért pályáztunk mégis Kecskemétre? Valahogy benne volt a levegőben, hogy végre kellene már csinálni valami értelmes dolgot. Rángattuk egymás kabátját. Aztán végül hárman összejöttünk: Lendvai Zoltán, Harsányi Sulyom László és én. Egyikünk sem akart színházigazgató lenni. Aki azt mondja, hogy ez karrier, nincs fogalma erről a beosztásról meg a színházról sem. Ha karrierista volnék, független rendezőként járnám az országot. Én tanúsítottam a legkisebb ellenállást, ezért vagyok hármunk közül a direktor.

MN: Színész voltál, rendező és színházigazgató vagy. Mi jöhet még?

BJ: Semmi. Ha ezekről is kiderül, hogy alkalmatlan vagyok a pályára, minden további nélkül abbahagyom. A kecskeméti évek alatt többször eszembe jutott, hogy miért van nekem szükségem a csatározásokra. Amennyiben csak rólam volna szó, itt hagynám a várost. Háromszor össze is pakoltam, de aztán meggondoltam magam, mert a társulat nem érdemli meg, hogy feladjam. Ha felállnék, a többieket hoznám kényelmetlen helyzetbe.

MN: Máshol nem lennél direktor?

BJ: Nem. És a jelenlegi csapat is sokáig várhatna, hogy hasonló ízlésű emberekkel egyfajta védettségben dolgozhasson. A színházvezetést meg lehet tanulni, de mégiscsak a személyiség számít. Az a jó igazgató, akihez a társulat, a közönség, a városvezetés valamilyen módon tud viszonyulni. Én nem vagyok jó direktor, mert nehezen tudom elfogadni a kompromisszumokat, és túl sokat őrlődöm egy-egy döntés meghozatala előtt. A csendőri feladatok távol állnak tőlem, de mégis rákényszerülök. Ez örök vívódás számomra.

MN: A színházi szakma van annyira összetartó, hogy segítő kezet nyújtson, amikor bajban vagy?

BJ: Amit te és én szakmának nevezünk, az egységesnek tűnik, de egy körön kívül álló ember úgy látja, hogy nagyon is megosztott. A legutóbbi vészhelyzet során több mint tízen jelentkeztek igazgatónak, akik menesztésem esetén azonnal átvették volna a színház vezetését. Tőlem is sokan kérdezték, hogy segíthetnek-e. Minek? Dőljön csak el, szüksége van-e a városnak arra a színházra, amit mi kínálunk. Azt mondják, az a jó igazgató, akinek kiforrott világnézete van, hozzá igazodhatnak a társulat tagjai. Számomra az is kérdés, lehet-e az alkotóművész egy személyben színházigazgató is. Vannak működő példaképek Babarczy Lászlótól Vándorfy Lászlóig. Én nem tartom magamat alkalmasnak erre a kettős "szerepre".

MN. Ha mégsem kellesz Kecskeméten, akkor harmadszor visszatérnél-e Kaposvárra?

BJ: Nem hiszem. Kecskemét után nehezen kezdeném újra. Nézd, 37 éves vagyok. Hogy ez nyegle fiatal kor? Eddig nem volt kérdés számomra, hogy a magánélet vagy a munka a fontosabb. A kettő nem különült el. Tönkre is ment két komoly kapcsolatom.

MN: A szakma "javára"?

BJ: Igen. Eljött az idő, hogy választanom kellett, ugyanis a nyáron gyerekem született. Már máshonnan nézem a színházat, megváltozott az életről alkotott felfogásom. Igen, fontos, hogy a családban is számíthassanak rám úgy, mint a színházban.

MN: Párhuzamosan nem megy?

BJ: Megpróbálkozom vele. A döntéshelyzetet sarkítom. Újra szembesülnöm kell azzal, hogy valóban a munkába kell-e beletemetkeznem. Szabadságról még csak nem is ábrándozhatok. Reggeltől éjfélig a színházban vagyok, és nem marad időm a magánéletre. Valamit rosszul csinálok? Kérdés az, hogy tudom-e másként folytatni. Erre ne kérj választ tőlem. Épp elég dilemma ez nekem. A kecskeméti társulat még az elején szövetséget fogadott. A sorozatos vesszőfutáson megerősödött kezdeti cserkészcsapat megérdemli, hogy a vívódásaimat, a problémáimat megosszam velük. Lehet, hogy használható ötleteket adnak, ám a végső szó mindig egy személyé, történetesen az enyém.

MN: Az országossá terebélyesedő színházbotrány után nem lehetett könnyű.

BJ: Valóban nem volt könnyű. Különös, de úgy érzem, ebben a viharban erősödött meg igazán a társulat.

MN: Elült végre a vihar?

BJ: Most inkább szélcsend van, de az orkán bármikor felkaphat. Elmúltak a mesterségesen gerjesztett tavaszi botrányok, leszállt rólunk a helyi sajtó. Azt gondoltam, majd az új szezon kezdetével ismét támadásba lendülnek az "ellenségeim". De nem. És ez már-már gyanús!

MN: Újra pályázol?

BJ: Nem tudok színház nélkül létezni. Az elszántság erős bennem, de nem hagyhatom figyelmen kívül azokat a döntési szempontokat, melyek befolyásolják a majdani eredményt. Egy pillanatig sem hiszem, hogy bármit is feladtam volna a három évvel ezelőtti elképzeléseimből. Tanulságok vannak, és úgy gondolom, ezeket használhatóan be is tudnám építeni egy következő ciklusba. De beszéljünk inkább a máról. Szerintem az igazán jó társulat nem lehet mindenevő, képtelenség valamennyi műfajban tökéleteset alkotni. Ezért a klasszikus bécsi operettet máshonnan vesszük meg. Azoktól, akik ezt legjobban művelik. Kellenek a sztárok, de nem olyanok, akik magukat tartják annak, hanem akiket a közönség kedvel.

MN: Ezek szerint nagy vendégjárás várható...

BJ: Rájöttem arra, hogy a közönséget nem kell a mi ízlésünkre formálni. Ha hat bemutatóból kettőt-hármat ismert színészek felléptetésével vendégprodukcióként hozunk ide, még mindig ott van annak a lehetősége, hogy a további darabokban a kecskeméti társulat érdemeihez méltó rangot vívjon ki magának. Az idei évadban a Jézus Krisztus Szupersztárral kezdtünk. A következő bemutatónk A falu rossza lesz, melyben a szolnoki előadás kulcsszereplői, Törőcsik Mari, Iglódi István és Hernádi Judit is színre lépnek. Ilyen arányról beszéltem az imént. Visszatérve a színház-igazgatói pályázathoz: a direktorságot azon az áron is vállalnám, ha az eddigiekhez hasonló vesszőfutásokon kellene keresztülmennem, és kétszer ennyi ősz hajszálam lenne.

MN: Ami máris igaz, hiszen az utóbbi két esztendőben nagyon megőszültél, és ha netán ismét téged ültetnek a vezetői székbe, máris megjósolhatom, hogy hófehér hajjal távozol Kecskemétről.

BJ: Lehet, de az benne a jó, hogy nem fáj.

Borzák Tibor

szerző
Borzák Tibor
publikálva
1997/45. (11. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...