Magyar Narancs: Mennyire unja, hogy a személye körüli mítoszokat és pletykákat cáfolja?
Werner Herzog: Nem is egy tévképzet él rólam! Legalább hat-hét doppelgängerem létezik, amihez vajmi kevés közöm van. Egyesek például úgy hiszik, valami komor német pasas vagyok. Pedig ha bárki megnézi a Mocskos zsarut, nyilvánvaló, hogy vittem bele egyfajta sötét, felforgató humort. Nem zavarnak a legendák, mert mindig úgy éreztem, ezek a fiktív hasonmások alkotják az én titkos testőrségemet. Elbújhatok mögöttük.
MN: Öt kontinensen forgatott, vakmerően hajtva stábjait és saját magát a legsanyarúbb körülmények között, dzsungelben, sivatagban. Élvezi?
WH: A nehézségek mindig benne vannak a pakliban. Ha az ember rendezésbe kezd, készen kell állnia. Engem semmi sem hoz zavarba, bármit hajít felém az élet, megtalálom a módját, hogy kezelésbe vegyem. Az embert saját kreativitásának létjogosultsága kell, hogy hajtsa; annak tudata, hogy joga van alkotni, akkor és úgy, ahogy érzi. Ehhez az ösztökéltséghez gerilla típusú filmkészítés illett a legjobban. Dörzsöltség kell és gyors reagálókészség. A Fitzcarraldót nem lehetett volna elkészíteni egy hamis forgatási engedély nélkül. Észak-Peruból indultunk, két tök egyforma hajóval. De az ecuadori határon ignoráltam a parton lévő őrállomást, ezért ránk lőttek. Meg kellett állni. Kérték a forgatási engedélyt. Nem volt. Visszafordultunk. Két hét múlva újra megjelentünk: átnyújtottam egy impozáns elnöki levélpapíron az engedélyt rendkívül hivatalos megfogalmazásban. Ami nemcsak forgatásra adott engedélyt, hanem gyakorlatilag mindenre. Csakhogy a fejedelmien kanyarított aláírás tőlem származott, és a pecsét is német volt: "Ha meg akarja venni e fotó közlési jogát, lépjen kapcsolatba X. Y.-nal." De hát olyan impozánsan nézett ki az a stempli! Odavittek a tábornokhoz, aki a levél olvastán nyomban szalutált, és elengedett minket. Természet adta jogunk, hogy becsapjuk a bürokráciát. Mert annak csak papír kell.
MN: De a rendezők többsége nem fegyverrel a kezében vagy a hátában instruálja a színészeit.
WH: Nem kell nekem fegyver. A híresztelésekkel ellentétben mindössze megfenyegettem (Kinskit), de a fegyver nem volt a kezemben. Csak a csónakomban. Viszont tagadhatatlanul leesett neki, hogy nem viccelek, mert nagyon komoly és nyugodt pillanat volt. Erre elkezdett sipítozni: "Segítség, mentsenek meg ettől az őrülttől!". "bégass csak - gondoltam, akkor is itt maradunk. Elmagyaráztam neki, hogy a film túl van a személyes érzéseinken és az ellenségeskedésünkön. Kötelességünk befejezni. A maga módján megértette. Attól is be volt rezelve, hogy a bennszülött indiánok valóban el akarják tenni láb alól. Amint felfogta, hogy itt bizony eltalálhatja egy mérgezett nyíl, ami hatvan másodpercen belül végez vele, jóval kezelhetőbb lett.
MN: Mi az igaz abból, hogy fiatal filmesként gyalogosan "zarándokolt" a bajor dombokból Párizsba a filmtörténész Lotte Eisnerhez (1896-1983), A démoni vászon szerzőjéhez?
WH: Hajlamos vagyok szólásokba csomagolni az elveimet: a világ azoknak nyílik meg és fedi fel magát, akik lábon közlekednek. Pont. Ami nem azt jelenti, hogy hátizsákos, kempingező alkat lennék, de hiszem, hogy a vándorlás az emberi létünk alapja, nem pedig az, hogy felszállok a repülőre Los Angelesben, landolok Jordániában, és öt óra múlva a Wadi Rum sivatagban lézengek. Ehhez nem tudok hozzászokni. Nemcsak az időzónákkal járó eltérés, de a kulturális sokk is túl nagy.
MN: És milyen útmutatást kapott Eisnertől?
WH: Mindig kéretlenül, köznapian adta be nekem a fajsúlyos igazságokat. Amikor arról panaszkodtam, hogy nem bírom tovább, a filmjeimre senki sem kíváncsi, csak úgy odabökte: "Ide hallgasson, a filmtörténet nem engedi meg magának, hogy abbahagyja", azzal kortyolt egyet a kávéjából, elrágcsálta a teasüteményét, és tovább átkozódott a szomszédoktól jövő zaj miatt. De ez az intelem tíz évig tartotta bennem a lelket. Megkeseredett voltam, mert Életjelek (1968) című első játékfilmem díjat nyert ugyan a Berlinalén, és jó kritikákat kapott, de például a wiesbadeni bemutatón csak hét ember jelent meg. A Törpék is voltak alacsonyak (1970) be lett tiltva Németországban, a Fata Morganát (1971) máig alig látta valaki, az Aguirre-t (1972) nem akarták vetíteni, és csak miután a franciáknál sikert aratott, akkor forgalmazták újra Németországban. Lotte hívta fel Fritz Lang figyelmét az Életjelekre, mert Lang korábban azt mondta: "Soha többé nem lesz nagyszerű filmművészet Németországban." Úgy tudom, Langnak tetszett a filmem, de nem volt teljesen oda érte. Amikor elkészítettem a Nosferatu újráját (1979), úgy éreztem, végre részévé váltam a "legitim" német kultúrának és a folyamatosságának. Mert a mi generációnk úgy érezte, az előző generáció lepaktált a barbárokkal - a nácikkal. Apáink korosztályában nem voltak példaképek, a rendezők között sem.
MN: Mintha mindig keresné a bajt.
WH: Menj el a szexbárba kidobónak, az őrültekházába őrnek, akkor megismered az életet! Meghatározó emlékem az állandó éhezés. Hogy gyerekként két éven át nem tudtunk rendesen enni. Ez épp olyan alapvető élmény, mint hogy (a Fata Morgana forgatásán Észak-Afrikában) bezártak a börtönbe, és a rácsok mögött étlen-szomjan sínylődtem.
MN: Műveivel független filmesek generációinak szolgált példaképül.
WH: Ugyan már, abban sem vagyok biztos, hogy művész vagyok-e egyáltalán! Vannak, akik egyenesen filozófusnak állítanak be, holott nem kell annak lenni, hogy az ember belássa: fokozatosan araszol a halál felé. Persze értem én, hogy a filmjeim filozofikus pillanatai gondolatokat ébresztenek a nézőkben. De soha nem voltam képes végigolvasni Kantot, és ha idead nekem öt mondatot Hegelből, talán két hét elteltével derengeni kezd, hogy mi a fenét akart mondani. A tiszta absztrakciók terén nem tudok helytállni. Hogy példakép lennék? Nem kértem rá senkit, hogy írjon rólam cikkeket és könyveket. Jobban örülnék, ha anonim maradhatnék.
MN: Hát persze, de azt azért csak elismeri, hogy gyakran önerőből forgatott nagyon is öntörvényű filmeket, amivel inspirálóan hatott sok leendő filmrendezőre.
WH: Engem fiatalon minden tévétársaság és produkciós cég elhajtott, mivel későn érő fickóként 16 évesen is pont úgy néztem ki, mint egy kisiskolás. Hát elmentem egy gyárba dolgozni, esti műszakban, napközben iskolába jártam, és amikor elég pénzem volt, elkezdtem forgatni.
MN: Dolgozott profi színészekkel és amatőrökkel. Másként kezeli őket?
WH: Mindig nagy körültekintéssel választom ki őket, éppen ezért úgy érzem, soha nem tévedtem nagyot. Mindig készen állok rá, hogy az illetőből élete legjobb teljesítményét csiholjam ki, és a képességei határain túlra vigyem. Ehhez nem feltétlenül kell haverkodni a színészekkel. Nicolas Cage például felajánlotta a New Orleans-i forgatás alatt, hogy lakjam nála a vágómmal, mert szép nagy háza van a francia negyedben, elférünk mindannyian. "Nagyon kedves vagy, köszönöm az ajánlatod, de nem akarom, hogy egy reggelizőasztalnál üljünk, mielőtt megborotválkoztunk és lezuhanyoztunk volna." Ennél azért szeretem jobban megtartani a formalitásokat. Máskor érdemes törekedni arra, hogy közel kerüljek a szereplőhöz. A Némaság és sötétség birodalma (1971) című dokumentumfilmem alanya egy süket és vak aszszony, Fini Straubinger volt. Csak úgy tudott kommunikálni a világgal, ha egy sajátos ábécét beletapogattak a tenyerébe. Élete nagy részében egyházi zárdákban lakott, ahol mindentől óvták. Én rábíztam a kisfiamat, hogy vigyázzon rá. Még abba is belevittem, hogy elkövessünk egy kisebb kihágást: fácánt lőttünk vadászengedély nélkül. Teljesen izgalomba jött attól, hogy rosszalkodhat. Azonnal érezte, amikor elsült a fegyver, mert a puskacső lövéskor bizonyos gázt bocsát ki.
MN: Ha már az amatőr szereplőknél tartunk: hogy került a Mocskos zsaruba az a két iguána?
WH: Nos, én tettem bele. Szükségem volt egy pszichedelikus vízióra, ami kellőképp agyament hatást kelt ahhoz, hogy érzékeltesse Nicolas Cage betépett állapotát. A két hüllő légből kapott, szürreális elemként épp megfelelt erre. Mindig szerettem állatokat rendezni. Ezúttal miniatűr kamerával filmeztem őket, amit apró optikai kábellel kellett bekötni a hálózatba, így milliméteres közelségbe tudtam férkőzni. Az egyik egyébként sivatagi gyík volt. Nagyon agresszív fajta. Megharapta a mutatóujjamat, és nem eresztette. Alig tudtam leszedni.
MN: Milyen kapcsolat fűzi a természethez? Életművének központi eleme az ember és az elemek kapcsolata.
WH: A Fitzcarraldóban és az Aguirre-ben a háttér emberi vonásokat vesz fel. A táj egyfajta lázálom. A természet e ponton már megtévesztő, mert a tébolyodott ideák kivetítése titkokkal terhes és sötét. Nagyon fontos, hogy felfedeztem magamnak Hercules Seghers (kb. 1589-1638) művészetét, mintha ráleltem volna egy testvéremre a múltban, aki ugyanúgy látja a természetet, mint én. Rembrandt korai periódusával egy időben alkotott. Alkoholista lett, egyre lejjebb csúszott, élete utolsó évében az ágyneműjét darabolta fel, hogy apró olajfestményeket készíthessen. Munkáit halála után ételek csomagolására használták. Körülbelül száz képe maradt fenn. Egyik munkája a firenzei Uffiziben lóg, mert Rembrandt vette meg, aki kissé fel akarta javítani rajta az ábrázolást. Seghers négyszáz évvel előzte meg korát: vizionárius volt, aki túllépett a tájképfestészet keretein. Valami mélyebbet látott a tájban.
MN: Így volt Kinskivel is? Mondhatjuk, hogy lelki társak voltak?
WH: Nem mondhatjuk; a lélektárs fogalma közelebbi, meghittebb affinitást feltételez. De való igaz, nagyon jól kiegészítettük egymást. Furcsa egybeesések folytán az 50-es években 3 hónapig ugyanabban a bérházban laktunk Münchenben. 13 éves voltam, de később is emlékeztem reá, ugyanis mindenkit terrorizált. Hihetetlen, mi mindenre volt képes: tíz órán át tudott megállás nélkül beszédgyakorlatokkal foglalatoskodni, 48 óráig pedig szünet nélkül őrjöngeni. Egyik ilyen rohamában bezárkózott a fürdőszobánkba, és odabent két nap alatt mindent ripityára tört. Teljes mértékben anarchikus szerzet lévén később, közös munkánk során is mindig készen állt a hisztériára. Képes volt két teljes órán át üvölteni az arcomba. Nála ez megszokott dolog volt. A kihívás abban állt, hogy ezt a rettentő nagy hevületet valahogy a filmvászon szolgálatába állítsam. Túlságosan különböző alkatúak voltunk, de értettük, hogy együtt olyasmire vagyunk képesek, ami mindkettőnk adottságait felülmúlja.
