„Meghal százszor, vagy nem tudom, hányszor” – Reisz Gábor rendező

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan mától a pesti mozikban. Egy szerelmi csalódás feldolgozásának vagy feldolgozhatatlanságának története. A film, amit megelőzött a jó híre.

magyarnarancs.hu: Még be sem mutatták szinte, de már sikeres a filmed. Vártad?

Reisz Gábor: Szerettem volna, hogy legyen olyan film, ami azt az időszakot mutatja be, azt a közeget dolgozza fel, amiben élünk, mert zavart, hogy nincs ilyen. És nagyon jó visszajelzés, hogy ezzel nemcsak én lehettem így, talán mások is szerették volna, ha készül egy ilyesmi film. Ennek rohadtul örülünk, ez tök jó, de nem számítottunk ennyire jó hangulatú vetítésekre.

magyarnarancs.hu: Mit jelent az, hogy jól fogadják a filmet? Hogy lehet mérni?

RG: A mi esetünkben a nevetés, beletapsolás egy jó mérőeszköz. Érzem, hogy az emberek boldogan mennek ki a moziból, odajönnek gratulálni, de csak állok, és olyan, mint az egyik Woody Allen-filmben, amikor magyaráz neki egy viszonylag középkorú, középszerű komikus, hogy mit kell előadni, ő maga hogy kezdi a műsorát, és bevágják Woody Allen mosolygó arcát, mikor azt mondja magában, hogy „nem értem, miért mosolygok”. Néha így érzem magam, állok, és kívülről látom magamat. Nyilván boldog vagyok, csak nehéz egyből, őszintén reagálni ezekre a gratulációkra, meg arra, ami a filmet körülveszi. Biztos, hogy időbe tart ezt feldolgozni, de annak örülnék, ha nem is kellene, hanem a következő munka el is feledtetné egy kicsit, hogy ne üljünk ebbe bele.

Fotó: Németh Dániel

magyarnarancs.hu: Előny vagy hátrány a korai siker?

RG: Arra például jó, hogy magabiztosabbá tesz, azt érzi az ember, hogy nem kell félni attól, mi lesz holnap, mert valami biztos lesz. Még le se forgattuk a filmet, de már akkor azt kérdezték tőlem, nem félek-e attól, hogy ezek után a büdös életben nem fognak „hozzám vágni” több százmilliót, mert én amúgy is meg tudom csinálni. De aki a szakmában van, az alapvetően tudja, hogy ez a film mennyibe került volna, körülbelül nyolcszor-tízszer annyiba, mint most. Nem félek ettől, mert valami úgyis lesz, és majd megoldjuk.

magyarnarancs.hu: Azt mesélted, hogy Schulze Éva dramaturg azt mondta, ha kétszer ennyi pénzből készült volna a film, nem működne. Így van?

RG: Magának a filmnek a történetét, a dramaturgiáját, nagyon sok mindent, nem látok át, tényleg, egyszerűen annyira mélyen vagyok a filmben, hogy nem tudom megítélni pontosan, mitől működik. Azt tudom, hogy volt előttünk egy koncepció, azt éreztük, hogy az a stílus, az a lazaság, az a fajta könnyed, görcsmentes hozzáállás, az őszinteség, személyesség, ami a sztoriban és bennünk van, mind valahogy meg kell, hogy jelenjen, mert nem fog működni a történet, ha ez nem köszön vissza. Az nem lehet, hogy így állunk a filmhez, és ez eltűnik, nincs ott a vásznon. Hallottam már többször, hogy a módszer nagyon meghatározza, hogy egy film hogyan működik.

magyarnarancs.hu: Jó, hogy említed Woody Allent. Egyesek szerint olyan Woody Allen-es ez a film.

RG: Ez úgy tűnik, sokakban megfogalmazódik, de először akkor merült fel, mikor a film még le sem forgott, de összevágtunk belőle 5 percet, és Berkes Juli producer prezentálta Varsóban és Moszkvában, hogy világforgalmazót vagy külföldi pénzt, segítséget tudjon találni. Nagy sikere volt, és nagyon hamar ez a reakció alakult ki, én meg röhögtem, hogy be se fejeztük a filmet, de már ez megy, hogy a „magyar Woody Allen”, ez döbbenetes.

magyarnarancs.hu: 16-os korhatár-besorolást kapott a film. Szerinted miért?

RG: Nagyon vicces, valószínűleg a trágár beszéd miatt kaptuk ezt, amely trágárságra sokan azt mondják, fel sem tűnik a filmben. Ez azért van, mert a dialógok improvizációkból alakultak ki, vagyis az élő beszédből, nem otthon találtam ki, hogy milyen trágárság legyen itt vagy ott, hogy az majd milyen vagány lesz, hanem a szereplők így beszélnek. Ezek szerint az élőbeszéd 16-os karikát érdemel. Nekem fura, de már korábban figyelmeztettek, hogy ha ilyen meg olyan szavak vannak egy filmben, biztos, hogy ezt a kategóriát kapja, hiába nincs olyan szexjelenet, senki nem rohangál vérző nyakkal…

magyarnarancs.hu: A Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt amatőr filmeket készítettél...

RG: Megszűnt a diploma évében az MMKA, és nem lehetett látni, hogy az új rendszer mennyi idő alatt áll fel. Közben meg az volt bennem, hogy én most akarok filmet csinálni, de az is eszembe jutott, mennyire jó volt a filmművészeti előtt filmet csinálni a barátokkal. Azt éreztem, hogy akkor ez a görcsösség, ami közben kialakult még nem volt, ami egyébként azért is van, mert hagyományos filmkészítést tanítanak az egyetemen, ez teljesen érthető, mert az a receptes könyv, de ahogy több szűrőn megy át a történet meg a film, egyre inkább kialakulnak ezek a görcsök. Ezektől próbáltam megszabadulni. A Filmalaptól kaptunk diplomafilmre támogatást, de az összeg egy kisjátékfilmre volt elegendő. Berkes Julinak – aki korábbi filmjeim producere volt – prezentáltam, hogy milyen őrültségre készülök. Sokat agyaltunk, hogy honnan lehetne pénzt szerezni, hogy nagyjátékfilmet csináljunk, s mik azok a kompromisszumok, amiket meg kell hozni ehhez (pl. nem világítunk, én veszem fel a filmet, kis stábbal forgatunk…). Julival a Proton Cinema is beszállt pénzzel, és még számos támogatót kerestünk a filmhez (Kultúrpart, a bátyám építész cége, We love Budapest, Tap Portugal) és szerencsére a Simó Sándor Alapítvány díját is megnyertük.

magyarnarancs.hu: Honnan ez a türelmetlenség?

RG: Ez azért volt, mert idősebb vagyok, mint az osztálytársaim voltak, 34 vagyok, és nem akartam tovább várni. Azáltal, hogy jártam a TF-re meg az ELTE-re, azt gondoltam, hogy akkor most már csináljuk azt, amit igazán szeretnék. Nagyon jó volt kisfilmeket csinálni, tök jó lenne majd még visszatérni hozzájuk, de az van, hogy Magyarországon nem lehet akkorát ugrani egy kisjátékfilmmel, mert nincs úgy megbecsülve, ahogy kellene. Franciaországban például vannak, akik csak kisjátékfilmet rendeznek, ettől filmrendezők, nálunk meg az a filmrendező, aki csinált már egy nagyjátékfilmet. Emiatt valószínűleg tényleg kialakult bennem egy türelmetlenség.

magyarnarancs.hu: Sok mindent magadra vállaltál a munka során. Csak kényszerből?

RG: Nemcsak kényszerből, vannak dolgok, amiket nagyon szeretek csinálni, jó volt ennyire belekerülni, egyik sem volt gyakorlatilag muszáj-dolog.

magyarnarancs.hu: Szívesen voltál operatőr is?

RG: Az valamelyest a koncepció része volt, azt éreztem, hogy az amatőr filmezéshez az a leghatározottabb visszalépés – máshogy is lehet, de az a legtutibb –, ha én veszem fel, nincs világítva, tehát kevesebb a kompromisszum. Nem olyan régen esett le az is, hogy a színészvezetés módszere is az volt, hogy az összes próbát kamerával ültem végig, rögzítettem, így az amatőr szereplők már ott megszokták a helyzetet. Ha a felvételre egy másik ember jött volna a kamerával, biztos, hogy másképp működött volna. Nem egy teljesen átgondolt koncepció volt ez a részemről, van, amire utólag jöttem rá, milyen jó, hogy így alakult, van, ami meg biztos lehetett volna máshogy is, de egyszerűen így tudtuk megcsinálni. Szeretek kamerázni, tudok is, operatőrösködni nem, mert például a világításhoz nem értek. Zenélni is imádok, ez is a kísérlet része volt, mert fogalmam sem volt, hogy a zenéből, amit csinálunk, kisül-e valami. Elkészültek trackek, aztán meglepődtem, hogy ezek tényleg meg tudnak szólalni a filmben.

magyarnarancs.hu: Miért van az, hogy főszereplő meghal, mármint újra meg újra „meghal”? (Váratlan szituációkban a főszereplő egyszer csak összeesik.)

RG: Nagyon sok olyan dolog van a filmben, amikben a néző szimbólumokat keres, és lehet, hogy egyébként tudat alatt van is benne, de a válasz sokkal prózaibb. Amikor eldöntöttem, hogy ezt a filmet akarom megcsinálni, utaztam egy buszon, hazamentem, késő este volt, leültem a fotelbe és elkezdtem írni. Imádom az Alkony sugárút című filmet, abban egy halott ember meséli el a történetet, kvázi akkor hal meg, amikor a film kezdődik, innen jött az ötlet, hogy akkor a hős nem egyszer fog meghalni, hanem meghal százszor, vagy nem tudom hányszor. Sok hasonló elem van a filmben, ami egyszer csak elkezdett az ötlet eredetétől függetlenül is működni. Ugyanakkor bennem a halálfélelem mindennapi érzés, ha átmegyek a zebrán, előtte háromszor elképzelem, hogyan ütnek el, ha fúja szél, felnézek, nem esik-e a fejemre valami. Meg van az a félsz is, hogy egyik napról a másikra meghalsz, és nem csináltál semmit.

magyarnarancs.hu: Eközben a „meghalás” egy trauma feldolgozása is.

RG: A szerelmi bánatban ez hasonlóan nézhetett volna ki – ha lett volna rá pénzünk –, mint amikor az Amélie csodálatos életében Amélie szétfolyik, pici darabokra esik. Úgy éreztem magam ebben az időben, amiről a film is szól, hogy egyszerűen elhagyom magam, eldőlök, elporladok.

magyarnarancs.hu: Merre lehet továbblépni?

RG: Nehéz megmondani, mert nagyon sok minden történik még a film körül. Ha csak azt vesszük, hogy interjúkat adok, kétnaponta magamról meg az elmúlt egy-két évemről beszélek, nehéz józanul tervezgetni. Kétnaponta változik bennem, mi lehetne a következő filmterv, vannak megírtak, és van, ami még csak ötlet, de igazából azt a pillanatot keresem – ami ennél a filmnél egy energiabomba volt –, amikor azt érzem, hogy na, ez az, amit mindenáron meg kell csinálnom. Csak kényszerből nem akarom, azért, mert kell egy következőt csinálni, hogy valami legyen. Arra törekszem, hogy gyorsan csináljak filmet, és aztán nagyon sokáig tartson.