Van egy jó labdaérzékű srác, és két, helyenként gömbölyded lány: egy szőke/kismellű és egy fekete/nem kicsi. Mindezt csak azért tartjuk fontosnak megjegyezni, mert Török Ferenc rendező is fontosnak tartja megmutatni, sőt, mintha mást se tartana fontosnak: vajon milyen fordulatokkal lehet Bánfalvi Esztert és Jakab Julit egy ajtó nélküli zuhanyzófülke felé terelni? Ha valóban csak erről szól az egész, az a jobbik eset, bár kukkolósdinak azért elég hosszú másfél óra.
| ||
Van tehát egy szökött szőke (Jakab), aki csapot-papot-oltárt hátrahagyva meg sem áll a nagyon színes és kicsit bűnös Budapestig. A zuhanyfülke viszont a gázpedált férfiasan nyomó Bánfalvié: alakjában rögtön két filmes hagyomány, a Psota-frizurás vamp és a magyar filmből soha ki nem kopó taxis egyesül egymással. A taxis jó, mert a taxis mindent lát, a lentet és a fentet, a napfelkeltét és a naplementét, ez a mostani ráadásul még lop is, meg is gyűlik a baja a Stohl András által képviselt alvilággal. Majdnem elfeledkeztünk a két lány közé kényelmesen beékelődő fiúról (Mohai Tamás), de nem csak mi vagyunk feledékenyek, a film sem tud mit kezdeni ezzel az alapvetően mísz (bizonyára kortünet) és ellenszenves kosarassal.
Török sem megkedveltetni, sem megismertetni nem akarja a fotogén főszereplőtriót – helyes döntés, minek még ezzel is terhelni az amúgy is fáradt közönséget. Elidegenítési kísérlet rég volt ilyen sikeres; Brecht boldog lehet, de a producer, Sándor Pál is, mert az ő filmjeiből is átszivárog valami régi idős nosztalgia. És még ott az a sok véletlen is; ej, de jó látni, ahogy ember emberhez ér, a véletlenek leheletfinomságával, csak az íze kedvéért, olykor csak egy összenevetés erejéig. Derűt csal a szívbe, ahogy a szereplők minden különösebb ok nélkül kacajra fakadnak – elég, ha ők értik, hogy mi olyan vicces ebben a nagyon színes, nagyon zenés és nagyon naprakészre csinált kavalkádban.
Az A Company bemutatója
