Meghal egy 81 éves ember, hozzá még egy nagy színész, aki úgy tűnik, mindent megkapott az élettől, amit megkaphatott, elismerést, szerepeket, aki megmutathatta, hogy mit tud, akitől ebben az életszakaszában már összegzést és szintézist várunk, bölcs reflexiókat, ehelyett kezdeteket kapunk, szárnypróbálgatásokat, vad kísérleteket, kamaszos nyitottságot – és tragikusan idő előttinek érezzük a halálát, úgy érezzük, fájóan befejezetlen az életműve. Úgy gondolunk egy jelentős szerepeket eljátszó színészre, aki nemcsak színész volt, hanem rendező, sőt, egyetemi tanár is, aki műfaji kötöttségek nélkül mindent megrendezhetett, ami fontos vagy jelentős a világirodalomban, kényes, különleges szövegeket, érett, klasszikus műveket, továbbá bohózatokat és tragédiákat, és mégis úgy tudott létezni, olyan egyszerien, közvetlenül, önmagára visszakérdezve, és úgy tudott gondolkodni, sebezhetőnek, tévedésekre késznek mutatkozni, mint aki szerint az életben vannak fontosabb dolgok is, mint a színház. Ügye volt a világgal. Mint egy dühös kamasz. A szenvedélye nem arra irányult, hogy csillogjon a sikerben, hanem a dolgok igazságát kereste. Az ilyenekre rácsodálkozunk, az ilyen embereknek nincs koruk. Igen, látjuk, hogy ő is megöregedett, de valójában még mindig ugyanaz a világra rácsodálkozó, lázadó kamasz. Számlálatlan interjújában ez a nyitott, töprengő, rebbenékeny, visszakérdező indulat ejt mindig ámulatba. Soha nem ült bele egy szerepbe, egy társadalmi szerepbe, a sikeres művész szerepébe.
„Menjünk innen, öcsém!” – állítása szerint ez volt az első mondat, amit neki csoportos segédszínészként a kaposvári színház színpadán (az Éjjeli menedékhelyben) el kellett mondania, és ő ezt már abban a pillanatban is szimbolikusnak érezte. Már nem is volt olyan fiatal, huszonkilenc éves, nem fővárosi fiatalember, gyári munkás, azt gondolta, hogy ebben a mondatban éppen az fejeződik ki, hogy neki ezt az éppen elkezdett pályát, amire ráadásul nem képesítette diploma, ott kell hagynia. Úgy ment le a színpadról, mint aki egy szakmát hagy maga mögött. Gyakran érezte magát, saját bevallása szerint, kényelmetlenül a színpadon, nem szerette hallgatni a saját hangját. És később is, minden kanyarban állandóan azon morfondírozott, még a sikerei csúcspontján is, hogy mit keres ezen a pályán? Filozófusa volt ennek a belső elégedetlenségnek. Művésznek lenni az annyit tesz, mint társadalmi értelemben diszfunkcionálisnak lenni, mondta David Bowie, és Lukáts Andor mintha ezt demonstrálta volna a maga kényelmetlen, indulatos, robbanékony személyiségével minden pillanatban és minden helyzetben. Azzal is, ahogyan ki tudott lépni olyan színházakból, ahol bérelt helye volt, azzal is, ahogyan a Sanyi és Aranka Színház létrehozásával komoly kockázatot vállalt, mert személyesen vette magára annak a színházeszménynek a terhét, amelyet magában hordozott. Lement a pincébe, mint Monori Lili és Székely B. Miklós tették a Szentkirályi Színházi Műhellyel, ezzel a családi vállalkozással, mert ő is olyan színházat akart, ahol a személyes gesztus és a színpadi gesztus közötti különbség elmosódik, ugyanúgy, mint tette ezt Halász Péter a társaival a Dohány utcában és később New Yorkban, vagy Jeles András a Monteverdi Birkózókörrel – nagy személyes kockázatot vállalva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
