Az egyik ilyen az volt, hogy az országgal együtt az ország művészete is felszabadul, különös tekintettel a filmművészetre, mely már az átkosban is igyekezett a maga módján feszegetni a határait. Előkerülnek az asztalfiókokból az addig jó okkal tökéletesen reménytelennek gondolt forgatókönyvek, és sorra valósulnak meg a nagy filmművek, melyeket korábban az alkotókba fojtott a cenzúra. Bár ilyenekről nem sűrűn érkeztek hírek, a remény nem veszett oda; sebaj, akkor majd készülnek új, friss alkotások, amelyek művészi ábrázolását nyújtják annak, hogy miféle csodához is lett itt szerencsénk, megmutatják, hogy mit hagytunk hátra, s mi vár ránk. Jönnek az újak, a furcsák, a másmilyenek, akiket a nyolcvanas években azért már láttunk itt-ott mozgolódni, voltaképpen a kultúra minden területén. Igen, a furcsák, a mások, az olyan csávók, mint például az Eszkimó asszony fázik (1983) siket dobosa… Biztos jöttek, de a nagy rendszerváltó mű nem született meg. Vagy nem vettük észre.
Viszont született két kicsi rendszerváltó mű, melyeket aztán nemcsak az idő emelt naggyá, hanem önmaguk kőharapó ereje is. S igen, az Eszkimó asszony fázik siket dobosa, Lukáts Andor ott volt mind a kettőben. Az elsőt ő maga rendezte 1991-ben, A három nővért. Látszólag nem volt nagy találmány, Csehov klasszikusa aktualizálva is megjárt egy csomó honi színpadot, sőt még az ideiglenesen hazánkban állomásozó Vörös Hadsereg is adresszálva lett, amennyire lehetett általa, épp Lukáts egyik állomáshelyén. De ez a film mindnél többre volt képes. A jócskán lelakott szentendrei laktanyából készülődtek az addig hőn álmodott Moszkvába szerencsétlen hősei, amikor kábé már mindenki vágta, hogy nem Moszkva a paradicsom. De a film nem az ő érzéseiket ábrázolta, hanem a mieinket. Számos kaszárnyaudvari napfényes külső beállításán olyannak látszott a levegő, amilyennek 1989-től pár éven át itt beszívtuk, Lukáts Andor filmjének minden kockájáról lejött, amit éreztünk, az eufória és a beszarás. Nem kellettek hozzá szavak, nem kellett hozzá tulajdonképpen dramaturgia sem, maga mutatta fel önmagát. S nem is olyan régen ellenőriztem, mutatja ma is: ez a film nem öregedett, se jól, se rosszul. Friss és érvényes. Anno gyakorlatilag átsiklottunk felette, mert a nézése közben ugyanúgy éreztük magunkat, mint a mozin kívül: természetes volt, mint egy lélegzetvétel.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
