Interjú

"Mondták, rendicsek"

Neil Jordan filmrendező

  • Kriston László
  • 2013. szeptember 8.

Film

A Síró játék, a Michael Collins, az Egy kapcsolat vége, a Mona Lisa, a Gyilkos álmok és A Borgiák c. tévésorozat rendezője csaknem húsz évvel az Interjú a vámpírral után újabb vérszívós filmmel, a Byzantiummal jelentkezett. A Torontói Filmfesztiválon beszéltünk vele.

Magyar Narancs: A Byzantium hősnője azt mondja: "Az én isteneim idősebbek."

Neil Jordan: Írországban nőttem fel, kultúránk fele a régi pogány hiedelmeken alapul, s ezek áthatják az emberek minden cselekedetét a legkülönfélébb babonák formájában.

MN: Hisz a természetfeletti jelenségekben?

NJ: Igen. A halál utáni életben is. És abban is biztos vagyok, hogy a mozinak nem az a célja, hogy a valóságot másolja, képzeletbeli helyekre kell elragadnia a nézőt. Soha életemben nem készítettem tisztán realista filmet.

MN: Hát a Síró játék?

NJ: Abban is vannak föld felett lebegő feltételezések. Persze valós dologról szólt, a politikai erőszakról Írországban, de a sztori vége nagyon elhajlik ettől. Filmjeim mindig egy valós helyről indulnak ki, és aztán mesékké válnak. Álmokká vagy rémálmokká.

MN: Az Alkony-filmek után nagy a divatja a vámpíroknak. Miért?

NJ: Talán mert ők az utolsó mitikus lények. Ha megnézzük az ókori görög mitológiát, a jiddis folklórt vagy a Grimm-meséket, a világ be volt náluk népesítve csodálatos, imaginárius teremtményekkel, akik félig emberek, félig bikák vagy tehenek, meg elképesztő tengeri lények. A vámpírok képzeletünk utolsó maradványai. Legutóbbi regényem, a Mistaken (2011) főszereplője Bram Stoker házának a szomszédságában lakik Dublinban. Sosem láttam még ilyen késő viktoriánus korabeli, félkör alakú utcán lévő házat. Elég vérfagyasztó hely. A regény hőse azt képzeli, hogy ott rejtőzik Drakula.

MN: Versenybe lehet szállni a hollywoodi vámpírsagákkal?

NJ: Nehéz, annyi biztos. Nagy mennyiségben nyomatják őket. Ráadásul én már leraktam egyet az asztalra, Az interjú a vámpírral (1995) még nagy siker is lett, amihez a milliárdos producer, David Geffen szabad kezet adott nekem! Főleg ezért vacilláltam. Ezek után repetázzak? A Byzantium forgatókönyvében eredetileg nem volt sok vámpírkodás. Javarészt mi írtuk bele, a saját kútfőnkből. De kikötöttem: mivel a film nagy érzelmeket hivatott kavarni, kell hozzá egyfajta grandeur, márpedig ha nem találom meg a megfelelő helyszínt, akkor nem érdemes megrendezni. Szerencsére rábukkantunk egy régi hotelre, aminek amolyan szellemjárta, misztikummal átitatott atmoszférája van. A költségvetés nagyon alacsony volt. Olyannyira, hogy akárhogyan néz ki, amit felviszek a mozivászonra, a producerek elégedettek lettek volna vele. Komolyan mondom.

MN: A Borgiákról már 2003-ban tervezett mozifilmet, de az utolsó pillanatban össszeomlott a projekt. Végül tévészéria lett belőle 2011-ben. Jól ment a forgatás Magyarországon?

NJ: Nagyon élveztem. Ide, Torontóba is Magyarországról jöttem. Szakszóval élve show-runnerként irányítom a munkálatokat, vagyis nem én rendezem az összes epizódot, de belefolyok mindenbe.

MN: Ez viszont nem egy olcsó mű.

NJ: Évadonként 40 millió dolláros, vagyis 4-5 millió egy epizód.

MN: A televíziózás bevállalósabb ma, mint a filmszakma.

NJ: Az amerikai (előfizetős) kábeltévék tényleg merészek. Amikor elmentem a Showtime csatorna fejeseihez, és elregéltem nekik, hogy "a főszereplő meleg, és paráználkodni fog a temetőben", csak lazán annyit mondtak: "Rendicsek!" Sőt meglehetősen összetett intellektuális ideákat is kifejthetsz a sorozatban. Független filmesként kezdtem, de Hollywoodból folyamatosan küldözgették az ajánlatokat. Hollywoodnak anynyi produktumra volt szüksége, hogy megengedték egy kezdőnek, hogy buktázzon. A nagy számok törvénye uralkodott. Ma a kábeltévék rendelkeznek ilyesfajta forgalommal és bevétellel. A kábeltelevíziózás valóban átvette a közepes költségvetésű hollywoodi filmek funkcióját. Olyan rendezőkkel dolgozom a sorozatban, akiknek egykor komoly filmkarrierjük volt. (Például Jon Amiel, John Maybury - K. L.) Ma képtelenek összehozni a mozifilmjükre a büdzsét. Repesnek a boldogságtól, hogy végre dolgozhatnak!

MN: Miért nem eresztette el a Borgia-história nyolc éven át?

NJ: Én ministránsfiú voltam, aki még latinul olvasott régi dolgokat. A gyerekkorod örök időkre meghatároz. Egy ilyen, vallásos irományokon nevelődött elmének, mint én, a Borgiák nagyon fura emberek. Ráadásul sosem volt rá lehetőségem, hogy negyven órában mondjak el egy történetet, hogy ilyen nagy ívben fejlődjenek a szereplők! Ez a közönségnek is bejön, őket az köti oda a képernyőhöz, hogy prezentálunk nekik egy családot.

MN: Vagyis voltaképpen szappanoperáról van szó.

NJ: Bizonyos tekintetben igen. Csak éppenséggel roppant elcseszett alakok ennek a famíliának a tagjai. Mindig is érdekeltek a szörnyek és a szörnyűséges emberek.

A Byzantium kritikája a Visszhang rovatban.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.