Film

Byzantium

Film

Neil Jordan megalkotta az Interjú a vámpírral dekadenskedő melankolikus világának női párját: sok újat nem látunk, de az Alkonyat-saga után minden vérszívó tapsikolva örülhet, hogy viszszakerült saját 19. századi ködös misztikumába. Clara és Ella Webb (anya, lánya) 1804 óta űzi az ipart: előbbi azt az ősit, utóbbi a művészlelkek melankolikus révedezését. Csakhogy hosszú az a kétszáz év, s Ella megpróbál kitörni a nagy titokból... Vér, érzékiség és szexualitás: a vámpírok erotikája elemzésért kiált (ilyen esszétémákért tette öszsze két kezét Roland Barthes).

Jordan rendezése viszont egy narrátorhoz nyúl (ez már majdnem interjú). Tényleg motívumgazdag történettel állunk szemben: az írás és a mese hatalma, az emlékezés nehézségei, a gyilkosság és a kegyes halál kérdése, az örök magány és a szerelem lehetőségei - vámpírmélylélektan a javából. A 19. század flashbackekkel tolul elénk, a 21. század tiniszerelme - voltaképpen finoman. Nagy meglepetések és fordulatok persze nincsenek, a vámpíreredet misztikája is kissé banális. Cserébe viszont megkapó figurákat kapunk, főként az atmoszférába nagyon is illő Caleb Landry Jones személyében (a zárkózott, kissé furcsa, holtsápadt leukémiás fiú, akit előbb néznénk vámpírnak, mint a vérbő lányokat).

A nagyon lassú történetvezetés mellett viszont nagyon szép a képi világ: kissé halvány, szürke, puritán és ködös, csak néhány (természetesen vöröshöz közeli) szín lángol. Mindez azért öröm, mert kiderül: van élet a halál után - és ez nemcsak a vámpírokra, de a vámpírfilmzsánerre is igaz.

Forgalmazza a Budapest Film


Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.