Neil Jordan megalkotta az Interjú a vámpírral dekadenskedő melankolikus világának női párját: sok újat nem látunk, de az Alkonyat-saga után minden vérszívó tapsikolva örülhet, hogy viszszakerült saját 19. századi ködös misztikumába. Clara és Ella Webb (anya, lánya) 1804 óta űzi az ipart: előbbi azt az ősit, utóbbi a művészlelkek melankolikus révedezését. Csakhogy hosszú az a kétszáz év, s Ella megpróbál kitörni a nagy titokból... Vér, érzékiség és szexualitás: a vámpírok erotikája elemzésért kiált (ilyen esszétémákért tette öszsze két kezét Roland Barthes).
Jordan rendezése viszont egy narrátorhoz nyúl (ez már majdnem interjú). Tényleg motívumgazdag történettel állunk szemben: az írás és a mese hatalma, az emlékezés nehézségei, a gyilkosság és a kegyes halál kérdése, az örök magány és a szerelem lehetőségei - vámpírmélylélektan a javából. A 19. század flashbackekkel tolul elénk, a 21. század tiniszerelme - voltaképpen finoman. Nagy meglepetések és fordulatok persze nincsenek, a vámpíreredet misztikája is kissé banális. Cserébe viszont megkapó figurákat kapunk, főként az atmoszférába nagyon is illő Caleb Landry Jones személyében (a zárkózott, kissé furcsa, holtsápadt leukémiás fiú, akit előbb néznénk vámpírnak, mint a vérbő lányokat).
A nagyon lassú történetvezetés mellett viszont nagyon szép a képi világ: kissé halvány, szürke, puritán és ködös, csak néhány (természetesen vöröshöz közeli) szín lángol. Mindez azért öröm, mert kiderül: van élet a halál után - és ez nemcsak a vámpírokra, de a vámpírfilmzsánerre is igaz.
Forgalmazza a Budapest Film
