Sopsits Árpád: Igen, ez valóban elég különös.
MN: Másrészt számítottak arra, hogy előbb-utóbb előállsz egy jó filmmel. Mert nagyobb tehetséget láttak benned, mint ami eddig megmutatkozott.
SÁ: Erre nem is tudom, hogy mit mondjak, hiszen ez egy vélemény. A Céllövöldét is jónak tartották a szakmában, hiszen több mint tíz díjat nyert.
MN: Azzal a filmmel berobbantál, és kezdetét vette a várakozás.
SÁ: Én a Videóbluest sem tartom rossznak, és külföldön jobban is fogadták, mint idehaza. A mai napig is egy modern filmnek tartom, 4-5 díjat azzal is nyertem... A Derengőt viszont végképp nem fogadták jól sehol, és el kell ismernem, hogy nem ütötte meg a kívánt színvonalat... azt gondolom azonban, hogy a témája soha nem volt aktuálisabb, mint most. Valóban, a szemlén én is éreztem egy erős szeretetet a Torzók iránt. Sokan kérdezték, hogy miért nem korábban csináltam meg ezt a filmet, sőt miért nem elsőnek, de ez nem olyan, amit előre eltervez az ember. Van egy tematikus kör, amiben mozgok, és ami akkor a leginkább foglalkoztat, azt csinálom meg, de én nem erőltettem az önéletrajzi filmet, egyáltalán nem akartam önéletrajzi filmet csinálni, csak egyszer erről álmodtam, és amikor fölébredtem, azonnal elkezdtem írni a forgatókönyvet. Én nem építek életművet, legalábbis nem időben, mert akkor a Torzókat elébe kellett volna tenni a Céllövöldének.
MN: Igen, de azt, hogy a Céllövöldének is van személyes vonatkozása, csak most, utólag lehet látni. És nemcsak az életrajz időrendjét kerülted meg, hanem a korábbi filmek bonyolultabb dramaturgiája, kicsit talán trendekre figyelő téma- és eszközválasztása után most a külsődleges dolgok elhagyására, az egyszerűségre törekedtél.
SÁ: Valóban megpróbáltunk minden külsőséget elkerülni, hogy elvtársozzanak, zászlót lengessenek, énekeljenek, amiket az 50/60-as éveket megidéző filmek nagy bőségben használnak még ma is. Én úgy gondoltam, hogy egy kort nem így kell megidézni, nem a rekvizítumaival. Viszont nagyon fontosnak tartottam az akkori időérzék visszaidézését, a csordogáló, lassúbb tempót. Itt nem felelt volna meg egy gyorsra vágott, klippes ritmus, alul-fölül világított színes technika. Ez engem nem is érdekelt, mert a gyerekekre akartam koncentrálni, az ő érzelmeikre, arra, ahogy bennük kialakulnak a dolgok, amit ki kell várni. Én magát az érzés megszületését szeretem, ha a filmben az arcon, a szereplőben megszületik valami. Nagyon könnyűnek tartom azt a megoldást, hogy rávágom, hogy már van, de én magát a születését szeretem. Egy ilyen filmet ezer módon lehet tempósítani, tanítom is ezeket a módszereket, de most szándékosan ilyen lassút akartam, hogy a néző elidőzzön az érzelmekben. Unom már az invenciózus szellemi játékokat, és nem akartam ilyet csinálni, főleg nem a saját történetemből. Szándékosan törekedtem egyfajta klasszicizáló vagy neoklasszikus stílusra, nem retróra, azt éppen hogy el akartam kerülni... mert azért nem ilyen egy hatvanas évekbeli film, aki érzékeny és lát, az észreveszi, hogy ez teljesen másképp van világítva, és az elbeszélés struktúrája is picit el van csúsztatva... Én kísérletező, kereső filmesnek tartom magam, nem a kísérleti filmezés értelmében, mert az nem érdekel, hogyan találkozik két golyó a sivatagban, engem csak az ember érdekel. Azt a fajta kísérletezést is tisztelem, nagyon sokat tanulhat belőle az ember, de engem nem köt le. Sokkal izgalmasabb a színésszel dolgozni, amikor nemcsak az anyaggal birkózik az ember, hanem egy másik személyiséggel. Én elvárom a munkatársaimtól - ők persze mást mondanának, azt, hogy én leszarom a véleményüket, pedig ez nem így van -, hogy elmondják a véleményüket, ami nagyon sokszor beépül, még akkor is, ha elsőre nem fogadom el, amit mondanak. De tudom azt, hogy mennyi minden van a filmben, ami eredetileg más ötlete volt. Tehát ez csapatmunka, bár azért egy agyból kell kiindulnia a szikrának, ami begyújtja a gépezetet, és ha az beindul, akkor mindenki hozzáteszi a magáét. Én azt hiszem, hogy a film élt aktus, emberek között, amit rögzítünk - pillanatnyi állapotokban. A filmrendezésben az a nehéz, hogy éppen az alatt a 42 nap alatt kell a maximumot nyújtani, amíg forgatunk. Mert ami nincs a vásznon, azt nem is lehet utólag rávarázsolni. Nincs olyan, hogy eldobod a piszkozatot, mint egy regényíró. Amit leforgatsz, azt meg kell tartani, mert nincs rá se pénz, se idő, hogy újraforgasd azt, ami nem sikerült eléggé.
MN: Te hogy bírod a szakmával járó gyűrődéseket, amik részben a filmcsinálás sajátságaiból, részben a speciálisan magyar vesszőfutásokból tevődnek össze?
SÁ: Azt gondolom, hogy ha mi annak rendje és módja szerint másfél-két évente csinálhatnánk filmet, akkor nem lenne semmi baj. És akkor beleférne a kudarc is. De nálunk az az őrület van, és ezért szorong mindenki, hogy itt nem lehet bukni. Mivel a Derengő megbukott, nekem öt évet kellett várnom és güriznem, míg ez a film összejött. Ezt nem is értik a külföldi kollégák, hogy én csináltam két sikeres filmet, akkor hogyhogy nincs harmadik? A világ más részein úgy megy, hogy ha csinálsz egy sikeres filmet, akkor kifacsarnak, hogy amíg van benned tehetség és bírod svunggal, addig csinálj még egyet és még egyet. Egy magyar rendezőt nem hajkurásznak a producerek, hogy most már ideje lenne új filmet csinálnia. Én azt gondolom, hogy nekem már nem sok időm van, elmúltam 49, csinálhatok még 4-5 filmet, aztán kampec. Nem akarok most Bergmannal meg Kuroszavával jönni, elég megnézni, hogy egy közepes nyugati rendező mennyi filmet csinált, és ehhez képest hány filmjük van a legjobb magyar rendezőknek is. Bódy, Jeles, Gothár, hogy csak az előttem járókat említsem, itt egyik sem futhatta ki a formáját, valamilyen módon megtört a pályájuk. Mi itt név szerint ismerjük a közepes nyugati rendezőket is, de a mi rendezőink közül tényleg csak a legnagyobbakat tartja számon világ, Jancsót, Tarr Bélát... De nem akarok panaszkodni éppen most...
MN: Tényleg, váratlanul ért, hogy Magyarország a te filmedet indítja az Oscar-jelölésért?
SÁ: A montreali fődíj után már nem. A filmet azóta meghívta 4 kanadai és 3 amerikai fesztivál, és ezzel még nincs vége. Változóban vannak a dolgok, és most már nem csak magamról beszélek. Akármit mondanak is arról, hogy a világot nem érdeklik a magyar filmek, a tényeket figyelembe kell venni. Meg kell nézni, hogy milyen pályát fut be most négy magyar film is, Tarré, Gotháré, Fekete Ibolyáé, ilyen a hatvanas években volt utoljára. Ráadásul megjelent egy új és tehetséges generáció is. Nem azt mondom, hogy a magyar film feltámadt, de vannak eredmények, és ezeket már nem lehet nem észrevenni. Ha ez nem elég, akkor nem tudom, mit várnak, hogy az évi 12 magyar filmből négy is van, amelyik díjak tömegét nyeri össze. Nagyon fontosnak tartom még, hogy újra megszerettessük a magyar filmet a nézőkkel. ´rületesen elhibázottnak tartom, ami itt az elmúlt 10-12 évben folyt. Nem igaz, hogy film és közönsége elszakadt egymástól, hanem elszakították, volt egy űr, amibe beáramlott egy teljesen más kultúra, és ez nemcsak a filmesek felelőssége, hanem a sajtóé, a kritikáé is. Azt gondolom, hogy tökéletesen hamis képet alkottak a magyar filmről, amit lassan már magunk is elhiszünk, hogy a nézőket nem érdeklik a mi filmjeink. De ahhoz, hogy felkeltsük az érdeklődést, nem ennyit kéne a forgalmazásra áldozni. Ezért is nagyon kéne már a filmtörvény, ami szabályozni tudná az egész rendszert, beleértve a forgalmazást és a reklámot is. Itt van például az én filmem, ennek 140 millió lesz az összköltsége, és ebből csak 1,6 millió az, ami a tényleges propagandára megy, és ez semmire nem elég. Normális esetben ez nem 1, hanem 10 százalék, és van, ahol eléri a 30-at is. A másik az archiválás, amit szintén törvényben kéne rögzíteni. Hogy legyen egy magyar filmtéka, ahol minden magyar film elérhető, hogy a nézők is hozzáférhessenek. Sok magyar filmről nincs is videó, és nem létezik sem az országban, sem a megyékben egy olyan hely, ahol meg lehet venni, ki lehet kölcsönözni, meg lehet nézni azt, ami kulturális közkincs. Elkészül egy film sok millióért, és nem fér bele az a százezer forint, hogy minden megyei könyvtárba jusson belőle egy példány videokazettán.
MN: Kanyarodjunk most vissza oda, hogy egyszer felébredtél, mert azt álmodtad, hogy neked ezt a filmet meg kell csinálnod.
SÁ: A társaimmal és az anyámmal álmodtam, együtt, nem rémálom volt, amiből felriad az ember, de ahogy fölébredtem belőle, egy borzasztó súlyt éreztem... akkor bezárkóztam, nem mentem sehova, és 3 hét alatt megírtam. Soha ilyen gyorsan nem írtam még forgatókönyvet. Az az érdekes, hogy én nem készültem előtte erre a filmre, nem terveztem el...
MN: Nem titok, hogy ez önéletrajzi film. Mennyi idő volt az életedben, amit nevelőotthonban töltöttél?
SÁ: Öt és fél éves koromtól 14 évesig, de közben voltak szünetek, voltam mostohánál is... Akkor már elváltak a szüleim, én az apámmal éltem, volt mostohaanyám, voltak testvéreim, és óriási traumát okozott, mert azt mondták nekem, hogy elmegyünk kirándulni, és a végén ott maradtam egy nevelőotthonban.
MN: Megvannak még a barátaid abból az időszakból?
SÁ: Nincsenek. Először is, azt a társaságot akkor szétverték, mindenkit máshová vittek, hogy nehogy megfertőzzük a többieket. Én szöktem meg utána is, de már mindig egyedül. Pontosan a történtek miatt soha többé nem akartam senkit bajba sodorni. Ha még valaha bekerülnék egy ilyen zárt helyre, csak magamért mernék felelősséget vállalni. Tudom, mit jelent az, hogy másokat belevonni... azt nem lehet feldolgozni, hogy valami jóvátehetetlen történik...
MN: Ennyire kötődik a film története a valósághoz? Én úgy képzeltem, hogy egy fikciós történetbe helyezted el az ottani tapasztalataidat, nem pedig fordítva.
SÁ: Nem, ez fordítva volt. Vannak a történetnek olyan elemei, amik nem az enyémek, hanem valamelyik társam története, ezeket én meg- és átírtam, hogy végül metaforikussá formáljam az egészet. De nem akarok erről többet mondani. Ez az én személyes ügyem, azért csináltam meg ezt a filmet, hogy ne kelljen róla beszélnem. És ne felejtsük el azt sem, hogy egy film nem azt hordozza, amit én akarok. Önálló törvényei lesznek, amint elkészül, de már közben is... hat rá a helyszín, a színész, aki nem egy bábu, hanem élő személyiség. Antonioni mondta azt, hogy a színész csak egy jel a képben, de én csak részben adok neki igazat, és azokat a filmjeit vagy jeleneit szeretem, amikben nem csak jel a színész.
MN: Nem volt nehéz ennyi szereplővel dolgozni? Aki csak játszik a filmben, az szinte mind főszerepet.
SÁ: Makk, Jeles, Bódy asszisztense voltam, akiktől sokat tanultam. Én nagyon bízom a színészekben, de nem hagyom őket szabadjára, hanem pontos instrukciókat adok. És ragaszkodom a próbafelvételhez, még ha nagyon jó színészekről vagy a barátaimról van is szó. Kivéve persze azokat, akikkel már dolgoztam. Kovács Lajossal például, aki eddig minden filmemben benne volt, és a következőben is benne lesz, mert mi együtt kezdtük, neki is a Céllövölde volt az első komoly filmszerepe. A próbafelvételen arra vagyok kíváncsi, hogy tudunk-e olyan kontaktusba kerülni, amiben félszavakból is értjük egymást, mert a forgatáson nincs idő kibeszélni a dolgokat. Persze ezzel együtt sem mindig sikerül jó kontaktust teremteni, de a szakmai korrektséget akkor is elvárom, és megadom én is. Meg kell bíznom a színészben, és feltétlenül el kell nyernem a bizalmát, hogy elhiggye, ha azt mondom neki, hogy ez most nem jó. Én Mizogucsit fantasztikus rendezőnek tartom, aki soha nem instruálta a színészeit, de olyan kvalitásérzéke volt, hogy egyből meg tudta mondani, mikor jó egy színész és mikor nem. Eleinte nagyon gyűlölték ezért, mert csak annyit mondott, hogy nem jó, de amikor megkérdezték, hogy miért nem, azt felelte, hogy nem tudom. Ez nekem nagyon tanulságos volt, mert sokszor én sem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért nem jó. Mácsaival háromszor csináltam próbafelvételt, egyszer a színészekkel, egyszer egyedül, egyszer a gyerekekkel. Harmadszor beteg volt szegény, a lakására kellett kimennünk, mégis megcsináltam vele a próbafelvételt.
MN: És meg tudtad volna tenni, hogy azt mondod a harmadik után, hogy bocs, mégsem?
SÁ: Gátlás nélkül, mert engem az kell hogy mozgasson, hogy az én filmemben milyen lesz.
MN: Olvastam, hogy százezer gyerek közül válogattad ki a szereplőket. Lehetséges ez?
SÁ: Másfél évig kerestünk, négy ember járta az országot, több száz iskolába mentünk el. Elém is több mint tízezer gyerek került. Rengeteg munka van benne, talán ez volt a legnehezebb meló. Forgatni velük már nem volt nehéz, mert volt előtte egy kéthetes tréning, ami alatt kiválasztottam a 24-ből a 7 főszereplőt, és közben kialakult köztünk a kapcsolat. Nem volt olyan idilli vagy bensőséges, ahogy sokan képzelik, de amit a gyerekektől kaptam, az nagy tanulság volt. Nem lehet a gyerekekkel hazudni, és a színészeken, Mácsai vagy Gálffi játékán is látszik, hogy jobbak azokban a jelenetekben, amikor a gyerekekkel vannak, mint egymás között, mert a gyerekekkel való találkozás egy kitüntetett pillanat.
Bori Erzsébet
