Magyar Narancs: Minden filmjében előszeretettel nyújtja szinte az elviselhetetlenségig a legkellemetlenebb, legkényelmetlenebb jeleneteket. Miért?
Ulrich Seidl: Nyilván nem annyiról van szó, hogy csak azért provokálok, mert megtehetem - ez egy kicsit túl egyszerű lenne. Arra próbálok rávilágítani, hogy mi van a felszín alatt; betekintést próbálok adni és nyerni a személyességbe. Egyúttal minden ilyesfajta személyes jelenetből - olyan témákban, mint a párkapcsolaton belüli vagy attól független erőszak, a magányos emberek gondolatai - ki akarok hozni valamiféle valóságosságot. Természetesen a film világa visszahat a nézőre: amennyiben ő hajlandó belemenni, rájön, hogy a szereplők nem egyértelműen rosszak vagy jók, hanem ambivalensek, akik csak megpróbálnak elmenekülni a saját magányuktól. És rájön arra is, hogy ő is része az ábrázolt társadalomnak.
MN: Mégis, mind az európai, mind az amerikai filmekre jellemző, hogy legyenek amúgy akármilyen naturalisták, a szexnél vagy a legkellemetlenebb jeleneteknél a legtöbb rendező elfordítja a kamerát, vagy csak arcokat mutat.
US: A hollywoodi filmipar alapvetően hazug. Ezeket a filmeket amerikai, prűd közönségnek gyártják, nekik nem elfogadható az ilyesfajta naturalizmus. Természetesen én nem akarok így tenni, ezért a saját képi nyelvemet próbálom használni. Pont arra próbálom kényszeríteni vagy legalábbis noszogatni az embereket, hogy igenis nézzenek oda, ne fordítsák félre a tekintetüket, ha ilyesmi kerül a vászonra - ugyanakkor saját magukba is tekintsenek. Nem akarok szépíteni sem azon, amit a vásznon látunk, sem azon, amit magunkban.
MN: A Tudod, hogy van ez, Jézus című dokumentumfilmjében a szereplők egy olyan valakitől vagy valamitől várnak segítséget, megoldást az életükhöz, aki valójában nincs ott. Ön szerint ez jó, mert legalább keresik a megoldást, vagy nem az, mert így nem veszik a saját kezükbe az életük irányítását?
US: Ha a filmjeimmel azt szeretném megmutatni, hogy mindaz, ami bennük látható, rossz, akkor egyiknek sem lenne értelme. Ebben a filmben is pont arra próbálok rávilágítani, hogy ezek az emberek is ambivalensek a saját életükkel és problémáikkal, de megpróbálnak kitörni ebből az életből. Itt éppenséggel az ima segítségével.
MN: Jelenthet a hit, a vallás valós megoldást, kielégítő életstratégiát a problémákkal szemben?
US: Az ember minden kultúrában és minden korszakban keresett és keres valami spiritualitást, mert soha nem volt megelégedve azzal, hogy az élet egyszer véget ér, sem az élet materializmusával. Ezért is létezik Isten, illetve létezik sok isten. És mivel a hit ennyire emberi dolog minden hibájával együtt, sokan vissza is élnek vele, és eltorzítva saját céljaikra használják fel. De úgy gondolom, hogy ezt nem feltétlenül kell elítélni. Sőt, tisztelni kell - mivel ez is hozzátartozik az emberhez.
MN: Van, aki szerint, ha mindent alaposan végiggondolunk, amit a filmjeiben állít, elhiszszük és elfogadjuk ezeket, akkor tulajdonképpen akár azonnal felvághatnánk az ereinket.
US: Ez is csak egy vélemény. A művészetnek nem az a feladata, hogy szépítsen dolgokon, hanem az, hogy kérdéseket tegyen fel. Vehetjük akár a világirodalmat is: az összes regény, ami valamelyest komolyan vehető, csakis az emberi problémákat, lemondást, hiányokat, elkeseredéseket veszi témájául.
MN: Ha muszáj lenne rendeznie egy pozitív kicsengésű filmet, találna témát?
US: Egy ilyen filmet nem lehetne komolyan venni. Nem lehet az a kérdés, hogy mi pozitív és mi negatív, csakis a valóságosságról lehet beszélni. Egy film kritériuma csak az lehet, hogy hihető-e, átérezhető-e, bele lehet-e helyezkedni. Persze az emberek felfogása teljesen el van torzítva, nem kis részben a filmipar által, hiszen a filmek kilencven százaléka szórakoztatásra készül. De szerencsére lehet ezt máshogy is csinálni: vannak olyan rendezők is, akik komoly és komolyan vehető filmeket készítenek. Sokan gondolkodnak hozzám hasonlóan.
MN: Sok filmje különleges, akár veszélyes helyszíneken játszódik. Mesélne egy-két szélsőséges, különös sztorit, ami forgatásokon esett meg a stábbal?
US: Nem.
MN: Több filmjében, leginkább talán az Import/Exportban látszólag szinte dokumentarista eszközökkel dolgozik. Sokszor forgat amatőr szereplőkkel, improvizációkkal. Elérhető lenne ugyanilyen hangsúlyos valószerűség teljes egészében "játékfilmes" keretek között, beállított díszletekkel, csak profi színészekkel?
US: Az Import/Export maga is játékfilm, ez alapján el is lehet dönteni, hogy sikerült-e ezt elérnem, vagy sem. Ha nem tudtam volna realista módon megmutatni az ukrán, illetve a kelet-európai munka mindennapjait a nyugati világnak, ráadásul színészekkel, beállított, fiktív jelenetekkel, akkor ez a film biztosan nem jutott volna el Cannes-ig és más fesztiválokig. Épp azért tisztelik ezt a filmet világszerte, mert fiktív alapon tudja bemutatni ezt a valóságosságot.
A remény paradicsomáról írt kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!
