Tök mindegy, hogy ha a film elején feltűnik a Warner Bros.-logó, az csak bizonyos dolgok (ki halhat meg, s ki nem) betartására kötelezi a filmeseket, és tök mindegy, hogy a népek barátsága az űrben az igazi (az oroszok azért nem jönnek ki olyan jól a dologból). Tök mindegy, hogy a valóságban is úgy esik-e szét egy űrrepülő, mint ahogy az itt mutatva van, és tök mindegy, hogy minden nyomógomb a helyén van-e. Tök mindegy továbbá, hogy szimpla hollywoodi hősködés folyik-e a vásznon, vagy netán adekvát asztronautaviselkedésnek lehetünk tanúi. Azért tök mindegy, mert onnantól, hogy az Explorer nevű űrhajó IMAX 3D-ben beúszik a képbe, és az ember-űr nagyságrendek (1,80 m - végtelen) kirajzolódnak, szóval már itt, a legelején szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, mert a mozi tényállása forog fenn.
Kellő józansággal mondhatjuk azt, hogy a Gravitáció nem más, mint egy médium (IMAX 3D) rendeltetésszerű használata, de egyrészt ki akar ennyire józan lenni, másrészt Alfonso Cuarón személyében végre valaki komolyan vette a rendelkezésére álló eszközöket, s játékba hozta a végteleneket. Igazából nem annyira Clooney és Bullock vannak játékba hozva - a két színész teszi, amit tenniük kell -, hanem ez a világűrnek nevezett apróság, amibe a mexikói rendezőnek sikerült elsőként két kis emberi alakot és egy komplett katasztrófafilmet élethűen beleapplikálnia.
Forgalmazza az InterCom
