Magyar Narancs: Majdnem tizenöt éve alapítottad meg a zenekart Mezőkovácsházán. Pár évre rá többé-kevésbé "betörtetek" Németországban. Hogyan?
Farkas Zoltán: A győri Nephilim Recordsnál voltunk, és az egyik ottani srác Németországban is dolgozott turnémenedzserekkel meg ilyenekkel. Kilencvenkilencben mentünk ki legelőször, a Summer Breeze nevű fesztiválra - valamikor délután négykor játszottunk, de annyira jól sikerült a buli, hogy később is hívtak minket. A fesztiválokból klubkoncertek lettek, aztán jött egy, majd több kisebb turné, végül le is szerződtünk a Silverdust kiadóhoz. Így kezdődött a németországi történet.
MN: Magyar zenekar elég ritkán jut ki egy Summer Breeze szintű fesztiválra.
FZ: Kimentünk, és nem érdekelt, hogyan lesz, csak örültünk, hogy máshol is tudunk játszani, nem csak itthon, mert itthon már nem volt értelme. Ezerrel nyomtuk az itthoni bulikat, de egyre kevesebben jöttek el rájuk, meg ment a cigányozás, az öcsémet egyszer el is találták üveggel a színpadon, jöttek az üzenetek, hogy "csak gyertek koncertezni, majd meglátjátok, mi lesz!", meg volt, aki visszahozta a lemezt, hogy "ez ilyen cigány szar"... Gondoltuk, ha van lehetőség külföldön, persze hogy megnézzük; ki is mentünk, nem volt semmi gázsi vagy kaja, csak beültünk egy autóba és mentünk. Az embereknek pedig tetszett, és ez iszonyú jó érzés volt. Az igazi nagy meglepetés a 2002-es Summer Breeze-en volt: szóltak, hogy valamelyik zenekar lemondta a koncertjét, így mi lettünk a főzenekar a kisszínpadon - hát, eléggé örültünk. Felmentünk, lenyomtuk a bulit, és az emberek nagyon készen voltak - annyian voltak, hogy nem is akartuk elhinni, ordították, hogy Ektomorf, nagyon furcsa volt.
MN: Nem volt bennetek keserűség, hogy itthon, ahonnan indultatok, beállt a földbe a zenekar, és külföldön volt sikeretek, ahol papírforma szerint nem kellett volna működnie a dolognak?
FZ: Nem, mert láttuk, hogy kint mégiscsak van egy olyan utunk, amit végig tudunk járni - az lett volna szar, ha se itt, se ott nem működik. Az viszont furcsa volt, hogy miután kint sikeresek lettünk, itthon is rögtön azok voltunk - ezt azóta sem értem. Van az a mondás, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, de ebben én soha nem hittem. Pedig igaz.
MN: Rengeteg dalszövegetek témája a rasszizmus. Milyen támadások értek benneteket a cigányság miatt?
FZ: Gyerekkoromtól fogva éreztetik velem, hogy másmilyen vagyok. Tudom, milyen az, amikor nem vesznek fel valahová dolgozni, mert cigány vagyok, vagy amikor a saját barátnőd családja nem fogad el a származásod miatt. És folyton megkapom, hogy meg is érdemlem, mert a cigányok ilyenek meg olyanok, és tudom jól, hogy van, akire igazak a vádak - de ez nem bőrszíntől függ. Épp ma üvöltött rám az egyik boltban a nagymagyar kidobó, hogy takarodjak vissza kosárért - a barátnőm, aki Rio de Janeiróból származik, ahol azért elég durva a kirekesztés, azt mondta, hogy ilyet még ő sem látott. De nem panaszkodom, megtanultam már együtt élni az ilyesmikkel. De azokat a frusztrációkat, fájdalmat, haragot, amiket az ilyenek felhoznak - mert ilyesmik nem egy évben egyszer, hanem sajnos nagyon sokszor történnek -, azokat kiadom a zenében; ezekről szólnak a dalaim is. Hogy megszületsz valamilyennek, cigánynak, tótnak, szerbnek, arabnak, magyarnak, és emiatt másoknak nem tetszel. Mindegy, mit csinálsz, mindig is az leszel, függetlenül attól, hogy milyen ember vagy. De ha felmész a színpadra, és ilyen brutális, agresszív zenét játszol, akkor akármi bajod van, az ott elmúlik, mert az adrenalin szétzúzza. Igazából én nem vagyok ilyen agresszív, verekedős állat, ahogy senki sem az a zenekarból, de ha feljönnek a frusztrációk, amiket a napi élettől kapsz és ami mindenkiben megvan, tebenned is - azt jólesik a színpadon kiadni. Nincs semmi, akármilyen sport vagy bármi más, ami jobb lenne, mint a zeneterápia. Ha lejövünk a színpadról, ki vagyunk cserélve - még akkor is, ha nem volt jó a buli.
MN: Te, aki jelenleg Hamburgban élsz, hogy látod, mennyire rossz a helyzet Magyarországon, Magyar Gárdával és a többivel?
FZ: Amerre járok, mindenütt egyre több a nagy-magyarországos felvarró, és már nem csak szkinhedek vagy horogkeresztesek hordják. Divat lett ez a "száz százalék magyar"-ozás, de Németországban is az elmúlt egy-két évben látványosan erősödni kezdett a nemzeti öntudat. Ha valaki büszke arra, ahonnan jött, az tök jó, csak a büszkeségnek is van egy határa, amin túl az egész átfordul kirekesztésbe és gyűlölködésbe. Egyébként is: ki a száz százalék magyar? A hét vezér fiai? Nevetséges - én se teszem ki a pólómra, hogy száz százalék cigány, mert nem is vagyok az, de ha az lennék, se hordanám a ruhámon. Mire lenne jó?
MN: Egyébként roma vagy magyar zenekarnak tartod az Ektomorfot?
FZ: Nem mondanám, hogy roma zenekar vagyunk - az Ektomorf egy magyar zenekar különböző származású tagokkal. A koncerteken mindig azt mondom be, hogy "Ektomorf from Hungary", mert innen jövünk, és büszkék is vagyunk rá: senki más nem képviseli az országot olyan fesztiválokon, mint a With Full Force vagy a Wacken.
MN: Németországba nem csak fellépni jártatok: amikor a német Silverdusthoz szerződtetek, ki is költöztetek Berlinbe.
FZ: Hét hónapot töltöttünk el egy olyan városrészben, ahol csak törökök és arabok élnek, nagyon kemény volt. Az akkori "menedzserünk" ott lakott, ő mondta, hogy jöjjünk csak ki, nagyon jó lesz - és végül is tényleg jó volt, hogy kipróbáltuk ezt is, azok a német klubkoncertek nagyon sokat segítettek a zenekarnak. De majdnem feloszlottunk miatta, amikor már szó szerint éheztünk, mert nem úgy jöttek össze a dolgok, hogy legyen pénz kajára vagy bármire. Négyen aludtunk matracokon egy kis szobában, és volt, hogy az öcsémnek kellett lemenni az utcára a spanyolgitárjával, hogy összezenéljen egy kis pénzt. Én sosem adtam fel, de megértettem, amikor a többiek azt mondták, hogy ennek már nincs értelme. Hazajöttünk, és kiderült, hogy azért nem működött a zenekar, mert a menedzser lehúzott minket. Visszamentünk még arra a hét koncertre Németországba, ami már le volt szervezve, az jól sikerült, így mindenki látta, hogy mégis van értelme.
MN: És hogy szerződtetek a Nuclear Blasthez?
FZ: A 2002-es Summer Breeze-en az egész Nuclear Blast ott volt, és a buli után odajött a főnök, hogy most azonnal leszerződtetik a zenekart. Mondtam, hogy ez így nem fog menni, nekünk van már kiadónk - hű akartam maradni hozzájuk. Aztán kiderült, hogy nagyon nem oké a helyzet a menedzserrel, és pár hónap múlva eszembe jutott, hogy Nuclear Blasték azt mondták, bármikor jöhetünk. Felhívtam őket, bár alig tudtam még angolul - igazából semennyire -, és idővel össze is jött a szerződés. Akkor még nem voltunk igazán okosak, angolul se beszélt senki, nem volt a legjobb döntés. Bár a zenekart előrevitte a szerződés, igazán csak a Blastnek volt jó, nekünk nem.
MN: Tehát gyakorlatilag azért alakult végül rosszul a viszonyotok a Blasttel, mert nem értettétek az angol nyelvű szerződést?
FZ: Így van. Egy szót sem értettünk belőle, de képzeld el, hogy huszonakárhány évesen bekerülsz egy olyan kiadóhoz, ahol olyan zenekarok játszanak, amiken te felnőttél, hogy besétálsz egy olyan kiadóba, ahol minden mega - érted... Odaadták a szerződést, és mi szó nélkül aláírtuk.
MN: Azért az nagy hír volt itthon is, hogy egy magyar zenekar leszerződött a Blasttel. Mi volt velük a baj?
FZ: Elkövették a legnagyobb hibát, a saját kiadónk betett egy skatulyába: mindenütt azt hirdették, hogy mi vagyunk az új Sepultura. Én már az első perctől fogva mondtam a kiadónak, hogy nem, mi nem vagyunk Sepultura, vannak a zenénkben bizonyos hatások, amik onnan jönnek, mások meg a Metallicából és így tovább - ahogy minden zenekarnál. De ők a lemezmegjelenést hirdető szórólapra is ilyeneket írtak, hogy "egy-null a magyar Sepulturának". Ezzel mindent el is kúrtak. Innentől az újságok is ezt írták, kilencven százalékuk letudta azzal, hogy nagyon jó lemez, de semmi újdonság nincs rajta a Sepulturához képest. Ezt látva a második náluk kiadott lemeznél le is álltak a támogatásunkkal, hiába szerettünk volna továbblépni, végre elmenni előzenekarként valami turnéra az Államokba - a legutolsó turnénkon még a plakátokba sem voltak hajlandók beszállni, ami pedig összesen 250 eurójukba került volna. A lemezeinket azért kiadták, mert az eladás nem volt rossz.
MN: Mennyit adtatok el?
FZ: A Destroyból elment 24 ezer, összesen a három lemezből a DVD-vel együtt 60 ezer példányt adtunk el. Nem egy Dimmu Borgir- vagy egy Nightwish-szint, de a stíluson belül bekerültünk a legnagyobb nevek közé a Blastnél. Szóval látták, hogy ez működik, hogy telt házak vannak, ha délután játszunk egy fesztiválon, akkor is jönnek a srácok, úgyhogy úgy gondolták, ebbe már nem kell pénzt rakniuk. Ez nagyon dühített, próbáltam új szerződést kötni, de hülyének néztek. Akkor gondoltam, ha ők így, akkor én is, és elkezdtem a bulikon mondani, hogy "fuck off Nuclear Blast" meg minden. Ettől megijedtek, mert a közönség persze mellénk állt, és elkezdtek írogatni nekik. Úgyhogy eljutottunk odáig, hogy el tudjunk jönni, és leszerződtünk az AFM-mel, ami Németországban a Blast után a legerősebb kiadó - és ami még nagyon fontos, hogy náluk nem a tizenötödik, hanem az első helyen van az Ektomorf. Velük közösen írtuk a szerződést, és benne van az is, hogy 2009-ben lesz egy amerikai turné.
MN: Jól tudom, hogy az öcséd pár hónapja kilépett a zenekarból?
FZ: Igen. Ez elég gáz - sőt ez most a leggázabb. Senki sem tudja, hogy mi lesz, úgy tűnik, nem fog visszajönni. De szó sincs összeveszésről - ő úgy gondolta, hogy az életében nem jelent elég biztonságot a zenekar a kisgyereke mellett. Berlinben él a fiával és a barátnőjével, akivel még nincsenek összeházasodva, úgyhogy intéznie kell a papírmunkát, kell egy hivatalosan bejelentett munka; nem fért be mellé a zenekarosdi. A volt gitártechnikusunk játszik helyette, aki nagyon jó arc, nagyon jól nyomja a bőgőn, a közönség is szereti, szóval túléljük.
MN: Ma már megéltek a zenélésből?
FZ: Igen. 2005 közepe óta abból élünk, hogy zenélünk. Hát, nem túl régóta! (nevet) Azóta nyomunk olyan bulikat, hogy ha hazamegyünk, ki tudjuk fizetni a számlákat, meg tudunk venni kaját, és nem kell mindenféle melót vállalni a zenekar mellé. Azelőtt mindenki dolgozott: az öcsém egy suli konyháján, én egy kórházban takarítóként, aztán beteghordóként, meg voltak kisegítő melók, mit tudom én, bábok szemeinek felvarrása meg ilyesmik.
MN: És azt hogy sikerült összehozni, hogy tavaly a Szigeten a legnagyobb ikonoddal, Max Cavalerával együtt énekelhesd el a leghíresebb számát, a Rootsot?
FZ: Az kurva kemény volt. Ismerjük egymást egy ideje Maxszel és a feleségével, Gloriával; ha nem is vagyunk a legjobb haverok, azért jóban vagyunk. A Szigeten is én írtam le neki egy papírra, hogy "egy-két-hár-négy" meg hogy "köszi", amit ő "koszi"-nek mondott. A szigetes Soulfly-koncert előtt Gloria mondta, hogy ha akarom, felmehetek elénekelni a Rootst - mondtam, hogy az biztos! Nagyon durva érzés volt, el se tudom mondani, tényleg hihetetlen. Kérdeztem egyébként Maxet, hogy nem énekelne-e egy számunkban a 2009 márciusában megjelenő új lemezünkön, de a két zenekarával annyira be van táblázva, hogy nem fér bele neki. De a Stuck Mojóból Lord Nelson és Mille Petrozza (a német Kreator gitáros-énekese - K. B.) benne lesznek. Millével tényleg jó haverok vagyunk, hívogatjuk egymást, most is hívott a stúdióba - veszik fel az új lemezt. Nekem ez baromi jó érzés, mert ő is olyan nekem, mint Max Cavalera: én ilyeneken nőttem fel, volt is egy kétéves időszakom kamaszkoromban, amikor csak Kreatort hallgattam. Most meg haverok vagyunk, sőt ott fog énekelni a lemezen.
