Film

Dariusz Gorczyca, a kortárs lengyel képzőművész színház egyik legmarkánsabb és legextrémebb alakja a Polonia Expressz Fesztivál meghívására érkezett Magyarországra. A most harmincegy éves művész a Krakkói Képzőművészeti Akadémián egyszerre öt szakot (festészet, szobrászat, rajz, grafika és színházi objektek) hallgatott, és diplomamunkája is egy avantgárd színházi produkció volt. 1987-ben alapította meg Krakkóban a Szituációk Színházát, amely idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Február 14-én és 15-én a Palme-házban mutatták be 1993-ban készült, Az Árnyék Birodalma című darabjukat.

Hét óra után néhány perccel megnyílt a Szentkirályi utca négyes számú házának rozsdás pinceajtaja, és a DIVSZ-induló hangjaira lemasírozhatott a meredek lépcsőn az a negyven-ötven kíváncsiskodó, akik a Matiné című előadásra jöttek. Öt év elteltével ismét bemutatót tart Monori Lili és Székely B. Miklós. Úttörő-egyenruhában, leánygyermekükkel és egy láb nélküli kacsával, Totyival, a hatvanas éveket idézik fel.

Hortobágyi László életéről azt a keveset tudtam, amennyi külföldön megjelent lemezei sajtóanyagában olvasható. Budapesten született 1950-ben, 1976-tól Indiában gyűjtött és tanult szitáron, tablán, rudra-vinán játszani, majd 1981-ben Magyarországon megalapította (az indiai zenetudomány utolsó fénykorában, 1884-től 1917-ig működő társaság nyomán) a Gáyan Uttejak Societyt. Az elmúlt fél évben négy CD-je jött ki Nyugaton, ezek közül a Lovász Irénnel közös Rosebuds in a Stoneyard (hazánkban Világfa címmel forgalmazott) a német kritikusok nagydíját kapta, s a Terra Dei is jelentős visszhangot váltott ki. Beszélgetésünk során arra kért, kerüljem az életrajzi momentumokat. Ennek nem kimondottan örültem.

Az utóbbi évek Magyar Filmszemléin díjak sorát nyerte az 1990-ben három exmafilmes ex-rendezőasszisztens által alapított Magic Media produkciós iroda: 1992-ben a Gyerekgyilkosságok és a Sose halunk meg, 1993-ban a Woyzeck és az Utrius, 1996-ban a Hagyjállógva Vászka és a Szamba jött be, a Gyerekgyilkosságok aztán Cannes-ból kritikusi, a Woyzeck Berlinből Felix-, a Vászka Karlovy Varyból rendezői díjjal tért haza. A héten kezdődő 28. Filmszemlén nincs mit izgulnia Barbalics Péter ügyvezető igazgatónak (nincs filmje a versenyben), de közben Amerikából várhatja a hírt, hogy vajon az Oscar-jelöltek közé kerül-e a Vászka.

Mike Leigh Titkok és hazugságok című, Cannes-ban díjazott filmjét decemberben a Felix nevezetű európai filmdíjra is jelölték. A brit rendező a ceremónia és egy egyetemistákkal való másnapi találkozó kedvéért Berlinbe látogatott - ekkor fogadta a Narancs tudósítóját.

Hollywood ezredvégi isteneszménye nemcsak úgy lett, nemcsak egy kósza, ám príma produceri, gegmani ötlet eredményeként, de rögös úton, három-négy emberi élettel a háta mögött léphetett magas hivatalába. És ez se ma történt, hanem legalább negyedszázada.

"Az a pasas vagyok én, aki olyan hosszan csókolódzik azzal a gyönyörű szőke asszonnyal. Igaz, hogy ezt a jelenetet Nemec aztán kivágta a végső változatból" - mondta magáról Skvorecky´ az Ünnepségről és vendégekről című filmre hivatkozva. Mi azért ennél valamivel többet tudunk róla, hiszen számos regénye, elbeszélése magyarul is megjelent, utoljára a Csoda. Ennek előzményét, A gyávákat még a szocialista könyvkiadásnak köszönhettük, mint ahogy a Boru"vka felügyelő szomorúságát és más detektívtörténeteket is, melyek kiadását állítólag később megbánták kultúránk egykori derék őrzői. Josef ugyanis 1970-ben, mint annyian arról a tájról, távozott. Kanadában telepedett le, angol és amerikai irodalmat ad elő választott hazája egyik előkelő egyetemén, még ma is, 72 évesen. Még a rendszerváltás is csak látogatóba bírta Prágába csalni. Nekünk mégis a cseh új hullám filmeseivel fonódik össze a neve. Õ az a pasas, aki diplomát osztogat a Bűntény a mulatóban elején, és Menzel ezt a jelenetet nem vágta ki a filmjéből.

Péntek 13-án megnyitotta kapuit a Pólus Centerben lévő Cineplex Odeon, a harmadik magyarországi multiplex mozi. A nyitóelőadás a Daylight című új Sylvester Stallone-film európai ősbemutatója volt - mindössze egy héttel az amerikai bemutató után. Ebből az alkalomból járt itt Rob Cohen, a Daylight rendezője, akinek másik filmjét, a Sárkányszívet is decemberben mutatták be Magyarországon, és mesélt.

Ne szépítsük, a szerk. kedvenc színésznője. Kaposváron született, a főiskola kezdete óta pesti polgár. Évekig a Radnóti Színház tagja volt, egy ideje szabadúszó. Színházi szerepei számosak, leghíresebb filmszerepe tán a Zsötem szendéje. Eddig. Most Simó Sándor szemlén bemutatandó filmjének főszereplője. Ne szépítsük, ennél szebb már úgysem lehet.

Azt gyanítom, hogy az isteni komédia maradéktalan élvezetéhez nem árt benne lenni a korban. Akinek megvan még az összes csikófoga, röptében kapja el (be) a legyet, fast fooddal áldoz a gyomornak, és utcán nyalja a gépi fagylaltot, az nem lesz vevő a portugál Joao César Monteiro filmjére, melyet Isteni komédiaként játszottak el az Európa Filmhéten. (A Comédia de Deus: az eredeti címben a főhős neve rejtőzik, akit Joao de Deusnak hívnak, és aki játssza - Max Monteiro -, talán nem is olyan távoli rokona lehet a rendezőnek.)

A miskolci teátrum direktora, Hegyi Árpád Jutocsa és a csarnok művészeti vezetője, Kamondi Zoltán azzal a szándékkal hívta életre a Csarnok Kultusz Motelt, hogy legyen egy hely, ahol a legújabb színházi kutatások és kísérletek eredményét a nézők elé tárva kibányászhatóvá válik mindaz, ami bennünk - a publikumban és az alkotókban - rejlik.

Aki a Moszkva-Petuski utat oda-vissza megjárta, az ne csodálkozzék, ha a végén a detoxban ébred, és már nyomják is a kezébe a kényszergyógykezelésre szóló zárt osztályi beutalót. Venegyikt Jerofejev színdarabja persze nem ilyen közvetlenül folytatja a fent nevezett nagy alkoholregényt. Hősét nem Venyicskának hívják, hanem (Gurevics) Lvovuskának, és nem is ama Vörös térbe torkolló nagy utazásra következik a hatósági finálé. De a többi stimmel. Ahhoz a kevés íráshoz, amelyet Jerofejev a főmű, a nagy ivás árnyékában mintegy melléktermékként elkövetett, bőven elég volt egyetlen téma is.

Nem mondom, hogy nincsenek előítéletek. Midőn először hallottam a Honfoglalás című nagy ívű projekt szárba szökkenéséről, minden porcikámban tiltakoztam a gondolat ellen. Aztán megpróbáltam ironikusan felfogni: tettem is javaslatot a szerkesztőségben, hogy egy közös mozilátogatás legyen az ünnepi ajándék a munkatársaknak, a Koltay-film bizonyára annyira rossz, hogy már camp. A kollégák körében nem aratott osztatlan sikert az ötlet, pedig be is lehetett volna ragasztani a jegyeket a brigádnaplóba, és a terv szerint nyerítve röhögtünk volna az elbénázott jeleneteken. Különben is egy szerkesztőségben, ahol így meg van roppanva a nemzettudat, nem ártott volna példát mutatni magyarságteljesítményből. Aztán kiderült, hogy lapzárta, meg íráskényszer, meg csak egy karácsonyi médiafogadás utáni éjszakai előadás megtekintése fér bele; a közös élménynek annyi. Az idegen szívű médiahepajon mondtam néhány embernek, hová is veszem az irányt, mire olyan mérvű volt a sajnálkozás és lesajnálás, hogy ősi angolszász ösztön szerint elkezdtem az underdognak szurkolni, és rövid meditációs tréninggel kiüríteni magamból a Koltay Gáborral, az ő előéletével és munkásságával, valamint az általa képviselt rózsaszín-világosbarna gondolattal szembeni eredendő ellenszenvemet.

Az a jó, ha az ember előre kijelöli a menekülés útvonalát, ellenőrzi a zárat a vészkijáraton. Mint a Spartak edzője a Slavia elleni összecsapás előtt. "Jaj, az a helyzet, hogy nagyon sok a sérültünk, és játékosaink némelyike az Ostrava ellen besárgult. És idegenben lépünk pályára, ahol kerek a kapufa, ráadásul nekem az anyósom is kiállt a csatasorból, tetten érték kvárglihamisítás közben." S lőn. Slavia benyom hármat az első tíz percben, "na ugye, én megmondtam".