A Keresztapa után talán még lehetett volna visszautat találni. Igaz, hogy élet és halál teljhatalmú ura volt, és nem is csak a saját szemétdombján, de annyian és annyiszor leírták: Don Corleone mégiscsak egy bűnöző, bárhogy istenítik is, hogy ebben lehet talán valami. Olasz vagy italo-amerikai maffiavezérnek lenni meglehetősen polgári, hovatovább kispolgári foglalatosság, állandó spagettizabálás, fogpiszkálás, a televízió műsorának rendszeres ízes, óhazai kifejezésekkel dúsított szidalmazása, a kétszáz éves mama protézisének rendszertelen öblögetése jár vele, tudja azt mindenki. Ám Francis Ford Coppola kínosan ügyelt arra, hogy az ebbéli teendőket a további szereplők - egy kazal híresség - végezze, ne pedig Marlon Brando. 1972-t írtunk akkor.
Egy darabig még tartott a fej fej melletti küzdelem, hogy isten-e ez, vagy ember, de ha tetszik, Marlon akkortól fogva félidőket futott felváltva mindkét csapatban.
Az emberi léthez való visszatérés reményével kecsegtetett két akkortájt forgatott remekmű igencsak emberi alakja.
Bernardo Bertolucci Utolsó tangójának főhőse annyira, de annyira emberi, hogy ott, urambocsá´, benne, alkalmasint tényleg érdemes lenne istent keresgélni, csakhogy most a bálványokról beszélünk. Vagy Arthur Penn Missouri fejvadásza, aki ugyan számos alkalommal beleszól élet és halál, de legfőképpen a halál dolgába, csakhogy ezt úgy teszi, vinnyogások és lidércek között, hogy nyilvánvaló, ezerszer inkább a Tangó Pauljának rokona ő, mint bármilyen szurtos alistennek.
Ezzel vége is. Bevonulnak az istenek. Ráadásul néha olyan vicces módon, mint a Supermanben. Ki is lehetne más a Superman apja, csakis Brando. Nemzené tán a kívül hordott alsógatyában röpdöső héroszt Woody Allen? (Azért egy igencsak lehetséges szempontból ez nem is olyan vad feltételezés.)
A kérdést mégis múlt századi dolgok döntötték el. És mára ott tartunk, hogy a másfél mázsás, fehérre meszelt képű, fátyolba, menyasszonyi szúnyoghálóba burkolózott színészóriást a jelentős hordszéken félig állat, félig statiszta izék hurcolják fel s alá a vadonban, és ő egy pilinckával (remote-controllal) vegzálja őket. Ez már a Dr. Moreau szigete. Napjaink istene távirányítóval dolgozik. Még szép, hogy is tudna másképp. Ül fönn, a felhőjén, baljával végigsimít kaporszakállán s jobbal nyomkod. Milosevic lép G4, támadja a parasztot, Kovács elissza a tűpénzt, Tomba kaput téveszt, egy adácsi személy előreláthatóan 25 percet késik.
S mert az embert saját képére formálta, tessék csak megnézni engem szombat esténként. Balom alsónadrágomba mélyed és jobbal nyomok. Ha nem tetszik bárki pofája, azonnal a pankráció-döntőre kapcsolok. Nekem még söröm is van, s valahol a környékemen ott pihen a résen az asszony, akit épp én emeltem az állati sorból statisztává. Dr. Moreau vagyok, az isten, ki más.
Mármost az ilyesmire nagyon rá lehet fázni. Ti. ha az ember istennek képzeli magát. Nagyjában és egészében ekképp foglalható össze e legfrissebb Dr. Moreau-adaptáció eszmei mondanivalója. Ezenkívül látható még egzotikus sziget, Val Kilmer, Marlon Moreau és álmukból fölébresztett hollywoodi maszkmesterek ember-állat teremtményei. H. G. Wells kilúgozva (ami azért nem könnyű), aktualizálva, ahogy illik. Volt már ilyen, utoljára tán 1977-ben Michael Yorkkal és Burt Lancasterrel, csak azt nekünk nem mutatták, és lesz is. Voltaképpen az ilyesmire mondjuk, hogy egész jó kis film. Csakhogy minket most nem ez érdekel, hanem az, hogy hogyan keveredett Marlon ide, ebbe a szerepkörbe, ha egyszer nem a testsúlynövekedés okozta neki.
Ott hagytuk el, hogy a kérdést múlt századi dolgok döntötték el. Ez az elefántcsont-história. Hogy akkor mentek a népek Afrika fekete közepébe az értékes anyagért. Volt közöttük egy Kurtz nevű, aki az általa kvázi pacifikált területeken nemhogy a legtöbb csontot gyűjtötte, de istenné is emelkedett, trónusát helyi erők a saját - korántsem elefánt - csontjaikból hordták össze. Mindez feketén-fehéren meg van írva Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényében. (Köztünk szólva ő azért mégsem holmi H. G. Wells.)
Nemrégiben az angol Nicholas Roeg készített John Malkovichcsal és Tim Rothtal filmet e műből. Nála például Kurtz (Malkovich) betege lesz a dolognak, beleőrül az istenné válásba. Coppolánál jóval bonyolultabb a helyzet. Õ ugyanis fogta Conrad regényét, és úgy, ahogy van, belerakta a vietnami háborúba, az elefántcsont helyére a nagy kétpólusú világrendszer-bizniszt helyezve. Ez lett az Apokalipszis most. Kurtz, természetesen, Marlon Brando.
Kilenc percig ha látszott, leszelt mongoloid koponyák között, s tudta a vak is, még az elpusztítására küldött korai James Dean-imitátor Martin Sheen is, hogy ő az isten, Marlon.
Nos, ez a film lehetett a mai Dr. Moreau rendezőjének kamaszkori kedvence, s most igyekszik újraálmodni valamit, ami mára már nem is álom, hanem valóság: az isten 165 kiló.
Dr. Moreau szigete (The Island of Dr. Moreau)
Színes, amerikai, 1996, 96 perc.
Rendezte: John Frankenheimer; fényképezte: William A. Fraker; zene: Gary Chang; szereplők: Marlon Brando, Val Kilmer, David Thewlis.
Bemutatja a Flamex.
