Szemből az angyal – Kerekes Éva színésznő

Film

Ne szépítsük, a szerk. kedvenc színésznője. Kaposváron született, a főiskola kezdete óta pesti polgár. Évekig a Radnóti Színház tagja volt, egy ideje szabadúszó. Színházi szerepei számosak, leghíresebb filmszerepe tán a Zsötem szendéje. Eddig. Most Simó Sándor szemlén bemutatandó filmjének főszereplője. Ne szépítsük, ennél szebb már úgysem lehet.

Magyar Narancs: Amikor nyomozni kezdtünk utánad, volt, aki azt mondta, hogy te egy kicsit eltűntél.

false

Kerekes Éva: Nevezhetjük így is. A második vagy a harmadik évad óta vagyok szabadúszó, és mondjuk a tavalyi szezonom aktív volt, de most azt terveztem, úgy alakítottam ki az életformámat, hogy jöjjön egy kis letisztulás, elvonulás, akárhogy is nevezzük. Egy más életforma következik számomra pillanatokon belül. Az életem legfontosabb eseménye előtt kell egy kis űrt teremteni.

MN: Ennyire tudatos személy vagy?

KÉ: Hát egyre inkább kell, hogy az legyek, pedig könnyedebben szeretném élni az életet, gyermeki szinten. De ez elég infantilisnak hangzik, gondolom, az is vagyok.

MN: Ragaszkodsz az infantilizmusodhoz?

KÉ: Igen, nagyon ragaszkodnék, de sok mindenben kell már felelősnek lenni. Igaz, ez egy jófajta felelősség, nem esik nehezemre, csak az is jó, amikor szabad infantilisnak lenni, úgy a nagy életben.

MN: Ez összefügg a korral?

KÉ: Nekem elég nehéz, de a döntéseimet mindig az ösztöneim szerint hoztam, úgyhogy sok szemrehányást nem teszek magamnak így utólag. Amikor a színházhoz kerültem, nagy döntéseket kellett meghoznom. De természetes, hogy a korunktól is van, így harmincévesen jönnek már a nagy komoly gondok. Egyre inkább érzékelem, hogy nem tudok csukott szemmel járni. De egy kicsit úgy a föld fölött lenni szeretek, ami nem jelenti azt, hogy nem vállalni a dolgokat, csak megtalálni a könnyedséget bennük.

MN: Biztonságra vágysz?

KÉ: Elsősorban erkölcsire, de egyre kevesebb olyan embert találok, akinek olyan fontosságúak a dolgok, mint nekem. Egy kicsit bezárkózottabb lettem, de ez nem esik nehezemre. Amikor eljöttem a Radnótiból, úgy éreztem, hogy valami elfáradt, elfogyott, és nem én tehetek róla. Azt gondoltam, hogy kell egy fordulatot tenni, és körülnézni a nagyvilágban. (Mindig van, amit szeretnék, jövőképem; olyan is előfordul, hogy megyek az utcán és találkozom azzal az emberrel, akire éppen gondolok.) Én azért az igazi létezési formának most, hogy így már mind a kettőbe belekóstoltam, a társulatit tartom, azt, ha valóban van igazi összetartó erő, van valódi miértje és valódi oka annak, hogy együtt vagyunk.

MN: Magántermészetű dolgaid végeztével, amikor újra aktívabb leszel, vagy visszatérsz, akkor mi lesz?

KÉ: Hogy társulathoz szeretnék-e tartozni, hát nem tudom, ez mindig változik. A valódi vágyam persze egy olyan közösséghez tartozni, ahol működik egy összetartó közös erő. De nem tudom, hogy egyáltalán alakul-e úgy a színházi élet.

MN: A jelenlegi felhozatalból van társulat, ami vonzó számodra?

KÉ: Amikor a Radnóti felbomlott, és a többieket hívták az Új Színházba, oda nagyon szívesen mentem volna, de engem nem hívtak. Oda én nagyon szívesen tartoztam volna, amiket láttam ott előadásokat, nagyon kedvesek és tartalmasak voltak. Nyilván volt ott egy bizonyos ízlés, amibe én nem tartoztam bele, vagy nem vágytak rám. Csak azt úgy el tudtam volna képzelni. De hát biztos lesz még olyan majd, ahol rám várnak. Mert nem akarom én elhagyni azt a kamaszkori vágyamat, ami engem így a színházhoz vezetett.

MN: Te szereplős kisgyerek voltál?

KÉ: A nagypapám nagy versmondó volt, a Rákosi Szidihez járt színiiskolába, de neki nem teljesült be ez a vágya. A családban volt még több kísérlet, de senkinek nem sikerült végül is, bár mindenki vágyott rá. A nagypapám miatt voltak a versmondások, vasárnapi programok, hogy beállni az ajtó elé, aztán mondani a héten tanult anyagot. Ez nem esett nehezemre.

MN: Elsőre felvettek a főiskolára?

KÉ: Igen.

MN: Azóta budapesti lakos vagy.

KÉ: Igen, budapesti lakos vagyok. Valahogy büdös ez a város, nem büdösebb, mint régen, vannak szép helyek, de ezt a telet unom már. Azért úgy elvagyok, de jó, ha hazamegyek, mert az más légkör. De ott sem tudnék élni, most már csak itt - nem konkrétan itt, de itt a környéken. Szóval érzem, hogy most már ide tartozom.

MN: Esetleg vidéki színház, ha egyszer az elképzeléseidnek nagyon-nagyon megfelelő társulat lenne valahol messze?

KÉ: Végül is nem kizárt dolog, csak hát itt a családom, itt a férjem, itt a lakásom, szóval a kalandor életmódon túl vagyok.

MN: Volt olyan?

KÉ: Volt hát, kinek nem volt, szerintem mindenkinek volt kalandor élete. Egészen harmincéves koromig, míg férjhez nem mentem, én kalandor voltam. Mindent kipróbáltam, megismerni, mindenfelé menni. Egy vidéki színházban bezárkóznak az emberek, és az az élet csak egyvalamiről szól, és arra én már nem vágyom.

MN: A kalandor életmód óhatatlanul is csomó sérülés begyűjtésével jár: ezeket beépíti az ember?

KÉ: Hát persze, egy csomó volt, nyilván sérülékeny vagyok. Ha valaki csúnyán néz rám, egy olyan ember, aki meg tud bántani, mert jelent nekem valamit, az elég rossz érzés. A fene tudja, annyi minden éri az embert; nagyon sok dolgot nagyon nehezen éltem meg.

MN: Milyen volt Simó Sándor filmjében dolgozni?

KÉ: Jó hosszú, negyven napig tartott. Én még ilyen sokáig nem forgattam, amúgy sem sokat, már főszerepet. A Zsötem harminc nap körül volt, ez meg negyven, de jó volt. Jó szerepem volt, egyedül azt sajnáltam az elején, hogy nem valami romantikusabb történet, napernyős, kavicsos, kutyás, mert Franciska vasárnapjáról nekem ez jutott eszembe. Igaz, hogy a csillag bezavart, vagy nem is tudom, mi volt a regény címlapján, egyenruha, ez valami politikai dolog lesz, gondoltam, de szerencsére nem az volt a fősodor, hanem egy kapcsolat az Ujlaki Dinivel. Egy idősebb ember és egy fiatal nő. Cselédlánykoromtól elkezdve, tizennyolc éves koromtól, az 50-es évek története, hogy hogyan kerülök be a rendőrségre és utána az ÁVH-ba. Nekem tetszett az elgondolás, hogy nem mindenki volt monstrum nagy seggű combos nő, aki debella módjára szétverte ott az embereket és pofozta faltól falig a nőket, hanem igenis ő hitt benne, és a hite volt az erősebb és nem a segge. Na de hát erről, azt hiszem, meg kellett győzzem a rendezőt, hogy nem csak hangos szóval lehet fegyelmezni embereket, hanem én csendesen is tudok rendőr lenni, nem csak a kétméteres lulócák jöhetnek. Egyébként azért féltem jobban ettől a rendőröstől, az ávós résztől, mert ehhez már annyi minden tartozott: hogy keménynek kell lenni, egyenruha meg a csizma, meg nem tudom, nyekereg az egész személyiség. Most volt az utószinkronja nemrég, hívnak, hogy lesz egy-két nap pótforgatás, de februárra, a Filmszemlére kész lesz.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.