A "bennünk" megjelölés ezért hangsúlyos, mert Kamondiék olyan színházi közösségről álmodnak, amelyben a közönség nem oldalog el, ha vége az előadásnak, a néző nem marad magára a kételyeivel, hanem az aktorokkal és a hivatalos bírálókkal közösen elemzi: miként hatott rá, amit látott. Ebben a közösségben egyértelművé válik a befogadó számára, hogy az alkotóknak - profi színházi embereknek - is vannak kételyeik; tudni akarják, mi ma a színház, mitől válhat megkerülhetetlen, aktuális művészetté. Ezért van szükség egy kísérleti műhelyre: az évad eleje óta működő Csarnok Kultusz Motelre, ahol feltehetők a kérdések, s ahol megfogalmazhatók a válaszok.
A csarnok - a miskolci színház nyári színházának színpadául is szolgáló szerelőcsarnok - programjának gerincét az
Egymást érintő
nevű sorozat adja. A gyermekkorunk sugdolózós játékát idéző széria lényege, hogy minden rendező valamilyen módon kapcsolódik a korábbi produkció(k)hoz. Az érintések tehetnék teljessé a végső előadást, amely - elvben legalábbis - a különféle színházi törekvések ötvözeteként maga lehetne a tökéletesen korszerű színház.
Hogy valóban azzá váljon, annak legfőbb akadályai az idő mellett - egy-egy előadásra két-három nap felkészülés jut, s ez aligha elegendő az elmélyült munkához (bár a személyükben a folyamatosságot jelentő állandó színészek: Major Melinda, Kovács Vanda, Hevér Gábor és Kardos Róbert mindent megtesz ennek érdekében) - maguk az alkotók: túlzottan karakteres elképzelésük van arról, hogy számukra mi a színház. S amíg az Egymást érintő tökéletesen alkalmas rá, hogy a különféle törekvéseket szemléltesse, alkalmatlan - a gyakorlatban, eddig - az együtt gondolkodásra.
Gyönyörűséges monomániák
vonulását látjuk: az egyes produkciók elemeikben ugyan kapcsolódnak egymáshoz, de a rendezők - ha igénybe veszik is - a másik eszmerendszerét mintha saját teóriájuk igazolására használnák. A teoretikus megközelítést jelzi az is, hogy a mondanivalóhoz válogatják az irodalmi szemelvényeket - a dikció ezért olykor esetleges, illetve másodlagos, ami szöveggel is operáló színházban azért elég zavaró bír lenni.
A nyitó előadást rendező színész, Lukáts Andor izgalmas kísérletet tett rá, hogy a rögzített színpadi képet ismét élő színpadi képpé változtassa, projektoron, monitorokon, tükrökön át folyt bele a szerelem-féltékenység-halál témacsoportból merített történet az élő színpadi játékba. Az újságíró Bérczes László a halált - konkrétan egy idős ember halálát - emelte át saját rendezésébe; a rögzített képek viszont nála nem egybeforrasztották, hanem széttagolták a történetet, darabokra vágták a színpadi időt. Ugyancsak a halál - tágabb értelmezésben az emberi elnyomorodás - játszott fontos szerepet Szirtes János képzőművész performance-ában. A szintézisre vállalkozó Valló Péter rendezésében már megjelent a lineáris történet - születés, halál és ami közé fér -, valamint a főhős. Miután a korábbi produkciók szerinte oda nem illő hozadékától megszabadította az Egymást érintőt, eljutottunk általa az új utak keresését vállaló, felébredni és felébreszteni akaró csarnokban a tradicionális színházhoz mint a napjaink számára kínálkozó korszerű modellhez. Ebből persze még bármi lehet (a következő félévben két rendező, egy zenész, egy képzőművész és egy főiskolai hallgató rendez majd).
Az persze továbbra is kérdés: ha az alkotók - egyébként nemes - szándéka ellenére laboratóriumnak egyelőre nem tekinthetjük,
minek nevezhetjük
a csarnokot. A beavató színháznál lényegesen több ez, mert fontos színházi törekvéseket tár a nézők elé, és az Élő történet című beszélgetősorozatban ezek előzményeit is bemutatja. Az pedig, hogy a kísérlet éppen Miskolcon, egy csarnokban történik, akár metaforának is tekinthető: mégiscsak a lepusztult ipara miatt a polgárosodással a peremvidékről küzdő városban feszegeti a népszínházi kereteket, itt és most fogalmazzák meg a kételyeiket az alkotók, s ezzel is példázzák: a művészet nem fönnhéjázó; kérdései és válaszai révén fogódzó lehet az átalakuló világban.
Bujdos Attila
