Magyar Narancs: Miért hagyják ki az idei Filmszemlét?
Barbalics Péter: Egyszerű oka van: nincs most kész filmünk. Két terven dolgozunk már tavaly óta, amelyek átnyúlnak erre az évre, és jövőre kerülhetnek Filmszemlére. Az egyik Can Togay filmje, az Egy tél az isten háta mögött, a másik Gothár Péter Jancsi és Juliskája. Mindkettő meglehetősen bonyolult, az átlagos magyar játékfilm 80-100 millió forint körüli költségvetésénél drágább koprodukció. A Jancsi és Juliskával szeretnénk kilépni a nemzetközi piacra, aminek kőkemény feltételei vannak. Szélesebb közönséghez szóló "családi mozit" szeretnénk, megőrizve a Gothár Pétert, és talán mondhatom, a Magic Mediát is jellemző igényességet. Rengeteg trükkfelvételre lesz szükség, ami sokba kerül, bár nem Disney-mesefilmet akarunk, hanem valamiféle kelet-európai szemszögből megközelíteni azt a hihetetlen mesét, hogy kivisznek két gyereket az erdőbe, otthagyják őket, és megöregedve, megtörve térnek haza. Francia koprodukciós partnerünk van, kaptunk támogatást az Eurimagestól és egy francia alapítványtól, tárgyalunk egy kanadai céggel, és amerikai pénzt is szeretnénk bevonni, aminek feltétele, hogy legyen egy amerikai sztár is a filmben. Ez a két terv minden energiánkat leköti, de vannak előkészületben más munkák is: Bereményi Géza megtörtént eseten alapuló pszichothrillere, az Isten zsiványa, szintén tőle és Tóth Tamástól a Gulácsy Lajos világát megidéző Na´Conxypan, Csaplár Vilmostól és az első filmes Kaszim Tarektől a Mosoda, és Hintsch György rendezői visszatérése, a Kölcsönkapott élet. És talán a legnagyobb fa, amibe a fejszénket vágjuk: Szász János, aki a Woyzeck utáni filmjét, A Witman fiúkat a Budapest Filmstúdiónál forgatta, a Magic Mediához visszatérve viszi filmre Kertész Imre regényét, a Sorstalanságot. Teljesen függetlenül attól, hogy mi is megkerestük az írót a tervvel, jelentkezett nálunk egy német producer, akivel néhány éve dolgoztam együtt, hogy ismerem-e a Sorstalanságot, ami nagy siker Németországban, és lenne-e kedvünk hozzá. Azóta megvettük a megfilmesítési jogokat, koprodukciós megál-lapodást kötöttünk a német céggel, előkészítési pályázatot adtunk be a Magyar Mozgókép Alapítványhoz (MMA). Számítunk a televízió részvételére, bevonnánk egy lengyel partnert is, és szeretnénk Eurimages-támogatást kapni - öt-hét millió márkás produkció lesz ez, amiből a legnagyobb rész a németeké.
MN: Kertész Imre is részt vesz a munkában?
BP: Nem. Próbáltam rávenni, hogy írjon dialógot, de ő semmiképp nem akart ebben részt venni, viszont egyfajta kontrollra szívesen vállalkozik, elolvassa a forgatókönyvet, véleményt mond róla.
MN: Milyen arculatot, szellemiséget akartak kialakítani, amikor a céget indították?
BP: Amikor a Mafilm szétzuhant, Balogh Kálmánnal és Sipos Lászlóval úgy gondoltuk, csinálunk egy céget, mert továbbra is filmgyártással kívántunk foglalkozni. Nem volt semmink, csak a régebbről élő kapcsolataink. Egyrészt igényes művészfilmeket, másrészt jó értelemben vett kommersz, szórakoztató filmeket akartunk és akarunk ma is csinálni, a mozival együtt ugyanis feltalálták a mozijegyet is. Egyre inkább be akarunk kerülni az európai filmgyártás vérkeringésébe, minél több koprodukcióban részt venni.
MN: A Magic Media független produceri irodaként jelenik meg: mi a különbség a függetlenek és az állami filmgyártásból itt maradt stúdiók között?
BP: Mi megpróbálunk minden erőnkkel a produceri munkára koncentrálni.
MN: Gondolom, ők is.
BP: Minden tiszteletem mellett is azt gondolom, hogy filmstúdiót nem filmrendezőnek kell vezetnie, hanem producernek. Ez két külön szakma. Mást kell tudnia egy rendezőnek, mást egy producernek. Tényleg nem bántani akarom őket, jó munkakapcsolatban vagyunk, és különben is halálosan unom, hogy mindenki rosszakat mond a másikról, de ez egy egész embert követelő munka, nekik pedig úgy adódott, hogy stúdióvezetőkké váltak egy adott helyzetben, egy másik rendszerben, egy másképp működő pénzügyi struktúrában. Nehezen tudom elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra át lehet venni egy más tempót, ráadásul rengeteg a bizonytalanság a régi stúdiók, a filmjogok, a privatizáció körül. A független irodák pedig egyre erősödnek. Biztos vagyok benne, hogy nincs más út Magyarországon sem. Ez lesz a jövő.
MN: Van konkurenciaharc?
BP: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs, küzdelem folyik az MMA-ban felosztható összegekért is, de leginkább a reklámtortából való részesedésért. A függetlenek között szeretnénk fair módon intézni ezeket a dolgokat.
MN: Producerként mennyi beleszólása van tartalmi, művészi kérdésekbe, tekintve, hogy nem vagy csak kismértékben van benne a saját pénze, illetve az iroda pénze egy-egy produkcióban, másrészt hogy Magyarországon hagyományosan a rendező az atyaúristen?
BP: A világon nincs olyan, hogy a producer a saját pénzét teszi bele a filmbe, ez egy legenda.
MN: Andy Vajna ezt mondta.
BP: Egy túrót teszi bele, ő is megszerzi valahonnan a pénzeket, az Evitát is úgy kezdte forgatni, hogy lábon eladta a forgalmazási jogokat. Tehát nem saját pénzből dolgozik a producer, legfeljebb ha a produkció likviditási gondba kerül, akkor beletesz - mi is, itt a cégen belül azért foglalkozunk reklámfilmmel, referenciafilmmel, tévével, egyebekkel, hogy legyen mozgatható pénz, ha szükséges. Természetesen szeretnénk beleszólni tartalmi kérdésekbe is, bele is szólunk. Nem hisszük magunkról, sem én, sem a társaim, hogy egyedül mindent meg tudunk ítélni, bár valami orrunk azért van hozzá, de van öt, hat, hét ember, akikkel rendszeresen olvastatunk forgatókönyveket. A véleményüket figyelembe véve készülnek a végleges könyvek. Együtt dolgozunk a rendezőkkel, legyen szó akár Szász Jánosról, akár Gothár Péterről. A forgatásnál a producernek mindig ott kell lennie, minden musztert meg kell néznie, mindig adódhat olyasmi, amiben azonnali döntést kell hoznia. Magyarországon valóban a rendező az első ember a filmgyártásban, de a pénzügyekbe nem kell beleszólnia, mert nem ért hozzá. Vannak rendezők, akikkel nehezebb dolgozni, konokabbak, csökönyösebbek, de még nekik is szükségük van partnerre, kontrollra - filmet tényleg nem lehet egyedül csinálni. Producer nélkül elég labilis a rendező. Kell, hogy gazdája legyen a filmnek, valaki, aki az elkészülte után is gondját viseli. Ha nem is olyan tempóban, mint ahogy öt évvel ezelőtt gondoltuk volna, de azért egészségesen kezd átalakulni ez a dolog. Változás van abból a szempontból is, hogy szemben a korábbi módszerrel, amikor mindig a rendező állított be forgatókönyvvel a stúdióhoz, elkezdtünk mi kezdeményezni, témát választunk, vagy felkérünk valakit forgatókönyvírásra, és ehhez keresünk rendezőt.
MN: Hogyan tudja érvényre juttatni sajátos, produceri szempontjait?
BP: 1985 és 1990 között, még mafilmesként, sok angol és amerikai filmben dolgoztam. Elég jó dolgokat lehetett látni. Csak egy példa. Kimentünk terepszemlére a Ferihegyi repülőtérre. Mondja a rendező, felrobbantjuk az üvegajtót, megfújjuk légágyúval, és lassítva majd kurva jó lesz. Jön erre a magyar, hogy bocs, de nincs légágyúnk. Hogyhogy nincs? Hát nincs. Másnapra a pasi hozott egy negyvenoldalas műszaki leírást, odaadta a pirotechnikusnak, tessék, így kell légágyút gyártani. Azóta van légágyúnk. Ugyanebben a filmben a producer mindennap vitatkozott, ha kettővel több statiszta volt a megbeszélthez képest, de amikor egy helyszínen ő is úgy vélte, át kéne festeni sárgára az egész díszletet, arra rábólintott, pedig ez többletköltséggel járt. Ilyesmiket láttunk magunk körül, és próbáltuk ellesni. Én elég kemény vagyok a tekintetben, hogy egy költségvetést be kell tartani. Ha azt mondjuk, harminc napot forgatunk, akkor az harminc nap legyen, ha azt mondjuk, harmincmillió forintból kell megcsinálni, akkor annyiból kell megcsinálni. Van vita, veszekedés, akár üvöltözés is a rendezővel, de normális körülmények között ez is belefér. Megvan a technikája, hogyan lehet egy költségvetést betartani, be lehet mérni előre a dolgokat. De az a nehézsége vagy szépsége a filmkészítésnek, hogy gyakran előfordul: annak ellenére, hogy előre megállapodtak valamiben, a rendező is, a producer is látja, még kellene hozzá valamennyi pénz, és akkor lenne olyan. A producerek se hülyék, minél jobb, eladhatóbb, minél magasabb értéket képviselő filmet szeretnének ők is, és meg kell érezniük azt a pontot, amikor valóban bele kell még tenni. Természetesen lehet improvizálni, de nem engedhetjük meg magunknak, amit néhány éve még az állami stúdióknál lehetett, hogy írtak egy levelet, és lett pénz - ez ma már nincs. Kezdenek bejönni a piaci viszonyok, ami egyáltalán nem biztos, hogy baj, és egyáltalán nem az következik belőle, hogy szar filmek fognak készülni.
MN: Egy-két friss kivételtől eltekintve a magyar filmek költségvetéséből még mindig hiányzik a reklámra, forgalmazásra eleve elkülönített, nem is kis összeg. Ezzel hogy állnak?
BP: Ma még nem tudunk tíz százalékot elkülöníteni erre, de ebbe az irányba araszolgatunk, és biztos vagyok benne, el fogunk jutni oda. Nehezíti a dolgot, hogy a vállalatok ma még nagyon nehezen adnak szponzori támogatást filmeknek. Olyan filmekre, mint a Sose halunk meg vagy a Szamba valamivel könnyebb szponzori pénzeket beszedni, s ebből állni a promóció költségeit, ami kópiaszámban, plakátban, újsághirdetésben, werkfilmben megjelenik, de egy Woyzeck vagy egy Vászka eleve nem indulhat sok kópiával, és hiába megy hosszú időn át egy moziban, nem hozhatja be azt a nézőszámot, így nem is lehet, nincs miből annyit költeni a reklámjukra.
MN: Az körülbelül sejthető, hogy filmjeik érdekében itthon tudják mozgósítani személyes kapcsolataikat, rendezőik kapcsolatait, de hogy vannak ezzel külföldön, Európában vagy Amerikában?
BP: Járunk produceri találkozókra, szemináriumokra, sokat költünk is ilyen célra. Ahova lehet, elmegyünk tanulni, tapasztalatokat szerezni, szerződésmintákat összevetni a sajátjainkkal. Elmegyünk az összes jelentősebb filmfesztiválra, Cannes-ban standot béreltünk a három éve alakult Független Producerek Szövetségével. Európában már eléggé otthon vagyunk, sikerült működőképes kapcsolatokat kialakítani, körülbelül tudjuk, milyen típusú filmnél milyen koprodukciós partnerhez fordulhatunk.
MN: Ennek a terepismeretnek is része van a nemzetközi díjakban?
BP: Nincs. Ebben az értelemben semmi közünk a Woyzeck Felix-díjához. Megnézte a bizottság, tetszett, értékelték, tiszta ügy, nem lehet és nem is próbáltunk lobbizni. Amerikában egész más a helyzet. Nem tudom pontosan, hogyan működik az Oscar, ennek ellenére a Sose halunk meg és a Woyzeck után a Vászka a harmadik olyan filmünk, amelyik Magyarországról nevezve volt.
MN: Az öt jelölt közé viszont sem a Sose halunk meg, sem a Woyzeck nem került be. Mi kellett volna ehhez - figyelmen kívül hagyva a filmek kvalitásait?
BP: Sok pénz: promócióhoz, reklámhoz, a Los Angelesbe való utazáshoz, hogy ott találkozhass emberekkel, el tudd hívni vetítésre az amerikai filmakadémiai tagokat, eljuttathasd nekik kazettán a filmed, hogy benne legyen a hirdetésed a Varietyben és a Hollywood Reporterben, hogy egyáltalán észrevegyék a filmet. Most a Vászkával volt az első alkalom - köszönet érte Magyar Bálint kultuszminiszternek, az MMA-nak, a Magyar Televíziónak, Helyes Imre Los Angeles-i főkonzulnak -, hogy ki tudtunk menni egy ilyen promóciós kampányt levezényelni.
MN: Mennyibe került ez?
BP: Egy film költségvetésének mondjuk a tíz százalékába. De ez a tíz nap, a vetítésekkel, sajtóhirdetésekkel, kazetták szétküldésével, személyes találkozókkal, egy abszolút minimálprogram. Egy anyagilag jobban eleresztett amerikai vagy nyugat-európai producer vagy rendező nem tíz napra megy ki, hanem két hónapra, november-decemberre, még a január elejébe átcsúszhat. A Kolja című cseh filmet most felkarolta a Miramax nevű amerikai forgalmazó, és hihetetlen reklámkampányt nyom neki. Ezzel nem tudunk versenyezni, de azt gondolom, mindent megtettünk a film érdekében, amit lehetett, és amit a másik két filmmel nem tudtunk, pedig a Woyzeckkel sokak szerint komoly esélyünk lett volna az operatőri kategóriában. Röviddel az Oscar előtt kapta a Woyzeck fotografálásáért Máthé Tibor a Camera Image Arany Béka-díját, aki ezt megnyeri, azt tekintik a világ legjobb operatőrének abban az évben. Érdemes lett volna nem csak a külföldi film kategóriájában nevezni, de ennek az lett volna a feltétele, hogy két héten át vetítsék egy Los Angeles-i moziban - nem tudtuk összeszedni erre a pénzt.
MN: Bekerül a Vászka a legjobb külföldi film kategóriájának öt jelöltje közé?
BP: Nem mernék jósolni. Részben babonából, részben mert tényleg nem lehet semmit tudni előre, harmadrészt mert nagyon erős a mezőny. Csoda lenne, ha bekerülne. Február közepéig tűkön ülünk.
Szőnyei Tamás
