Magyar Narancs: Tizenöt évvel ezelőtt találkoztam először a neveddel Kocsis Zoltán és a tablás Shri Anthony Dass társaságában egy hazai kiadású lemezen. Jó volna arról az útról beszélni, amely az indiai zenéhez, s amely Indiába vezetett.
Hortobágyi László: A lemez mellékes az út szempontjából. 1980-ban, amikor készült, az én indiai zenei diszkográfiám alapján a világon összesen huszonöt darab szóló tablakompozíciókat tartalmazó lemez létezett. Shri Anthony Dass felvételét Kocsis Zoli járta ki a Hungarotonnál, kvázi szamaritánus akcióként az öreg fiú iránt. Öreg, idézőjelben, úgy negyven lehetett, nem tudta egyébként, hogy mikor született. Keresztény volt, ami egy furcsa képződmény Újdelhiben, miközben a tablaiskolák egyik legbonyolultabb és matematikailag egyik legzűrösebb irányzatát követte.
MN: Honnan ismerted?
HL: Ezek közvetett ügyek, nem annyira érdekesek. Az érdekes inkább az...
MN: ...számomra a döntésed lenne érdekes, hogy miért ezt az utat választottad.
HL: Én azt szeretném, ha nem rólam lenne szó. Legyen szó az indiai zenéről, bármiről; rólam csak annyiban, ami nem személyre szabott, ami önmagában is elég erős. Az az ifjúsági, beatzenei köznyelv, ami a hatvanas években otthonossá tette a világot egy gitárszóló erejéig, olajat adott az embernek, hogy kinyújtsa a csápjait - a csillagászattól az indiai zenéig -, ahová csak bírja. És egyszer csak találkozott egy olyan ősi, kifinomult eksztázissal, mint amilyen az indiai zene. Az én esetemben ez szembesült a korai barokk orgonazenék improvizációs gyakorlatával, amely nem más, mint az emberi üvöltés szublimált, magas kultúrája. Az első két hang, amivel találkoztam, a legtökéletesebb módon közvetítette ezt a kétezer éves egzaltációt. Hogy ez meditatív, vagy hogy a jóistennek ehhez mi köze, az iszonyatosan nem érdekel, sőt kiver a víz, ha bármiféle rituálé, ideológia, maszlag vagy virágnyelv rárakódik, miként rárakódott a hatvanas évektől, mikor is kötelezően fogyaszthatóvá vált a nyugati hippitársadalmaktól kezdve a bezárt szektás, kelet-európai zárványokig. Ezek hazugságok. Két lemez maradt rám apám hagyatékából, akkor már tele voltam középkori zenékkel, Palestrinával, Bachhal; mindez beépült, amikor ezzel a pár hanggal találkoztam tizenhárom-tizennégy évesen. Olyan elemi megrázkódtatást jelentett, ami azóta sem múlt el.
MN: Egy ilyen találkozásból mégsem következik feltétlenül a szitár és a tabla nyelvének elsajátítása.
HL: Nem tudom, lehet-e másként reagálni, én elkezdtem a globális nyomulást. De hangsúlyozom, nem kimondottan az indiai zenéről, hanem egy látásmódról van szó. Az elektronikus zenében ugyanezt kerestem és találtam meg, ez vezetett ahhoz az alapvető indiai zenei gyakorlathoz, hogy ezt a nyelvet meg kell tanulni. Ez a nyelv éppolyan transzcendens, mint egy gótikus katedrális. Látsz egy hihetetlen racionális képződményt, minden centimétere a mérnöki ráció eredményeként áll össze, különben összedőlne, mégis, maga a totális irracionalizmus, az édes méreg. Az indiai zene is ilyen. A történelem és a zenei gyakorlat ismétlése által szentesített racionális tudás hozza létre ezt a tökéletesen irracionális világot.
MN: Hogy jutottál ki?
HL: Az nem ment olyan könnyen. Ahogy a korabeli Kulturális Kapcsolatok Intézete illetékes előadója mondta, a szocializmus építése még nem tartott abban a fázisban, hogy szükség legyen olyan szakképzettségre, mint amilyenre pályáztam. Abban az időben a családom nagy része külföldön volt, én voltam a túsz itthon, úgyhogy mérhetetlen aggodalom töltötte el a külker minisztérium személyzeti osztályvezetőjét, hogy mi lesz ott kint velem egyedül. Közben természetesen már orrvérzésig gyakoroltam és olvastam, s amikor hetvenhatban kijutottam, az volt az első dolgom, hogy azonosítsam az általam elsajátított technikákat a valósággal és egy mesterrel. De mondom, ez nem érdekes, arról beszéljünk inkább, hogy a zene milyen.
India az emberi együttélési formák legszörnyűbbikét hozta létre. Annál rosszabb világ már nem is lehetséges, mint ami volt, és ami ma van. Egy kicsit ott kell élni, mindenki rájön, miről van szó. A lényeg a következő. Európában, amikor az 1200-as években megkezdődött a polifónia, a többszólamú misék mögött városállamok, társadalmi szervezetek, társadalmi piramisok húzódtak. A társadalmi piramisok között az ember személyiségét a tulajdona határozta meg, hiszen a tulajdon nem más, mint döntésszféra. Ez segítette kialakulni az egymástól eltérő személyiségeket, és ez vezetett az európai kultúra különböző termékeihez. Indiában, az ezer isten világában, egy korabeli kasztrendszerben lévő pária tudatában nincs tulajdon. Nem volt soha és nem is lesz. Õ egyetlenegy helyen lehet személyiség: belül. Ezért 1200-as zenei írásokban vagy jógakéziratokban azt olvashatod, hogy ha ismered a hangok vagy a jóga titkait, ha ismered a ritmusok világát, akkor rálépsz a hazavezető útra. Ez iszonyúan szívszorító. Ez szörnyű. És amikor egy indiai személyiség ráébred, hogy csak belül szabad, akkor megindul ennek a fantasztikus építménynek a kialakulása, ami akár a nyolc védikus filozófiai iskolához, akár a klasszikus indiai zenéhez vezet. A klasszikus indiai zene mögött valójában az az alapvető, eredetileg hindu nézet áll, hogy a hindu világképben az újjászületések láncolatából az erényes élet révén kell valahogy megszabadulni. Jó buli befektetni egy helyes, erkölcsileg támogatott életmódba, mert a következő életedben élvezheted a kamatait, esetleg nem tehén leszel, hanem egy kaszttal följebb lépsz. De a legnagyobb gyönyör ebben a világban, a legnagyobb intellektuális vagy művészi erőfeszítés az, ha eléred a nirvánát. A Samsárát, a galaktikus örök körforgásból való kilépést. Az a gyönyörök netovábbja. Ezért aztán jógik, remeték és egyéb csodabogarak elmentek negyven évig sanyargatni a testüket, lelküket, hogy elérjék a nirvánát, azazhogy erre a földre soha többet ne szülessenek újból. Ez a lényege a dolognak. Az indiai zene mögött ez az életérzés, ez az az üvöltés, az az ősi eksztázis, a Samsárából való kiszállás.
MN: Te ezt tudhatod, és reflektálhat minderre a zenéd is, de lehet-e egyszerre kívül is, belül is egeret fogni? Nem jelent-e áthidalhatatlan ellentmondást, hogy tisztességes állampolgár, tisztességes családapa vagy, mi több, tisztességes tulajdonokat birtokolsz, miközben tisztában vagy azzal, hogy az igazi mégiscsak az az önsanyargató szerzetes, aki a testét veri, mert csak neki jön össze, ha... Érted, hogy mire gondolok?
HL: Ezt a jogos és létező problémát csak azért tudom megoldani, mert én már egy öreg, perverz krokodil vagyok, aki megpróbálja egymással összevetni a dolgokat. Ez a legnagyobb gyönyörűség az itteni létben, és a huszadik századnak csak ebben a szakaszában lehet megtenni, amikor felrobbant minden. Mi egy új világba tartunk, ez egyértelmű. Itt lebomlik a régi, és látni lehet, hogy egy tökéletesen más világ felé tart ez a földgolyó. Annak a teremtésnek, amelyben élünk, már semmi köze az eredeti teremtéshez. Ezért a legszebb itt a pusztulás és ennek a művészete. Én képes vagyok élvezni a filozófiák lebomlásától kezdve az ifjúsági zenék összes irányzatában ugyanezt a bomlást. És nem mondhatom, hogy az acid sokkal jobb, mint a dub, vagy hogy a Zap Mama sokkal jobb, mint a Varttina, mert mindegyiknek megvan a helye ebben a globális folyamatban.
MN: S miközben a stúdiódban kéjelegsz, nem kéred számon a sorsodon vagy az alkotómódodon azt a szenvedést, amely, mint írtad egyszer, mindenféle zenének az alapja?
HL: Úgy érzed, kötelességem lenne fizikailag is?
MN: Nem érzem úgy. Arra volnék csak kíváncsi, hogy az intellektuális felkészültséged és a technológia fejlettsége elegendők-e jelentékeny művek születéséhez? Nem hiányoznak-e az igazi megrendülések, tragédiák?
HL: Ezt még senki nem kérdezte tőlem. Schubert azt mondta, hogy minden jó zene szomorú. Én utálom Schubertet, de ez egy iszonyatosan nagy igazság. És amit elmondtam, abból valóban nem következik más, mint hogy a zene az emberi nyomorúságok párlata. Csupán egyetlenegy mentséget tudok magamra felhozni: azt, hogy a logikám működése és egy zeneszerzői stílusban való megnyilvánulása talán fölment a személyes lét számonkérése alól. Ezer módja van annak, ahogy az európai ember becsomagolja a mimikrijét valamilyen távol-keleti maszlagba; nálam ez nem működik. Nekem van egy Ariadné-fonalam, bármilyen nagyképűen hangzik is, amelyre a világ összes gyöngyszeme fölfér, és azt gondolom, ez az Ariadné-fonal mentesít a személyes létem és a produktuma közötti összefüggéstől, mert a koncepciót valósítom meg. Én egy túlélőgép vagyok, egy robot, az én testem csak egy végrehajtó eszköz.
MN: Mi a koncepció?
HL: Az, amit a kasztrendszerrel kapcsolatban mondtam. A történelmeken és korokon keresztül húzódó ősi emberi nyomorúság.
MN: Mindaz, ami egybeforr a zenéidben, a középkor, a...
HL: ...az mind ugyanaz. Erről van szó. Lehet, hogy a tizenkettedik, lehet, hogy a tizenkilencedik század Indiája, ez teljesen mindegy. Én azért tudom összerakni - és vállalom azt a nagyképűséget, hogy senki más nem tudja összerakni a földön -, mert Budapesten rakom össze, ahol, mint az ősi Jeruzsálemben, az információk jönnek-mennek. Itt keresztúton lakik az ember, sehol máshol nincs akkora kavalkád, mint ma vagy az elmúlt tizenöt évben Budapesten. Ez se nem Kelet, se nem Nyugat. Erre a szintézisre a világ más táján élő emberek nem képesek. Persze a koncepción túlmenőleg elengedhetetlen, hogy az ember megtalálja a dolgok eredendő közös többszörösét. Ahhoz viszont meg kell tanulnia az eredeti nyelvezeteket, meg kell tanulnia például a tizenkettedik századi szerkesztést, mert csak akkor lesz hiteles a szintézis, ha mindegyik részt vevő elem a maga tradicionális nyelvezetén jelenik meg. Ez látszólag egy nagy paradoxon, de ez a lényege a dolognak. Ismerni kell a tradicionális zenei nyelveket, hangközöket, hangsorokat, hangnemeket és így tovább, hiszen Japánnak vagy Indiának hatalmas és tökéletesen más nyelven beszélő zenei múltja van. Kötelező ismerni, különben nem rakhatod össze. Nem lehet "olyan, mintha" dolgokat csinálni, abból semmi sem lesz.
MN: Fel tudod idézni azt a választást, amikor a hangszeres zenéről áttértél a komputerzenére?
HL: Egyrészt pórias okai voltak. Szörnyen sok probléma adódott egy héttagú együttessel: nem emberi, hanem a szervezés, az utazás, a költségek. Ráadásul Magyarország kis piacot jelentett, és Nyugaton sem volt meg az anyagi fedezete, hogy tartósan a színpadon maradjunk. Ugyanakkor egyre nagyobb híve lettem az ötvenes években feltűnt komputerzenei szerzőknek, technológiának. Az új technológia és a komputer megvillantotta a lehetőségét a valóságos és a virtuális világ - lehetséges, de soha be nem következő - találkozásának. Valószínűleg utoljára adódott erre lehetőség a huszadik század végén, mert a legtöbb részt vevő elem minimum ötven éven belül kipusztul. Én tulajdonképpen egy olyan fantáziavilágban élek, amelyben a japán zene találkozhat a barokkal, létező lehetőségeket rakok össze egy nem létező világban. Ettől olyan élvezetes.
MN: S ebben a mesevilágban, amelyben minden egymásra talál, te mennyire vagy magányos?
HL: Teljesen, természetesen, de ez nem is lehet másként.
MN: Nincs igényed arra, hogy megoszd valakivel az említett élvezetet?
HL: Ezt nem lehet megosztani. És bevallom, ne tekintsd nagyképűségnek, erre nincs is szükségem. Még csak visszajelzésekre sem vágyom. Általában szép mennyiségű recenzió jelenik meg a lemezeimről, néha megéreznek valamit a lényegéből, de miközben az esetek nagy százalékában az a legkevesebb, hogy zseniznek - ami önmagában már azt jelenti, hogy nem értenek -, azzal nem mernek szembesülni, hogy egy olyan pusztulásról van szó, aminek esetleg az utolsó kis visszfénye jelenik meg ezekben a dolgokban.
MN: S amikor ennek az univerzumnak a tartományaiba beengedsz valakit, mint ahogy a Lovász Irént beengedted, akkor nyitsz neki egy kaput, teszel egy kísérletet, egy gesztust, vagy valóban úgy gondolod, hogy ideig-óráig megoszthatod ezt a világot?
HL: Nem lehet megosztani. Az Irén felénekelt nekem egy szalagra, amivel én elvonultam a stúdióba, rátettem egy discre, behangoltam és betettem. Õ nem zenélt, ő énekelt. Semmiféle élő vagy közös nem volt ebben. Tudod, mire elmagyaráznám bárkinek, hogy az a kuvaiti énekes azért hajlít abban a módusban, mert..., és jönne két oldal - ahhoz a hajlításhoz fontos - zenetudományi rizsa... Inkább veszek egy spektrumot egy kuvaiti énekesből, és utána beprogramozom azt a hajlítást, mert az biztos, hogy az lesz. Tudományosan és zeneileg is úgy fog hajlítódni. Nem tudom meghívni minden elképzelésemhez az eredeti forrást, és vannak olyan források, amelyek már nem is eredetiek. Például nagy mániám, hogy a klasszikus indiai énekstílust arab énekesekkel programozom, így a látszólag nagyon távoli indiai és arab éneklési technikák között meg tudom találni a közös többszöröst. A dolog ezáltal laboratóriumi marad, és soha nem lesz élő, ugyanakkor dupla fenekű, mert lehetne. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindazon nagy dumák mellett, amiket itt leadtam, ez az egész egy nagy önzés. Nekem így a legjobb. Ilyenkor érzem magam a legjobban.
MN: Ugyanezt az intenzitást, ugyanezt a hőfokot a személyes lét vagy a művészet más területein megtalálod-e? Mi az, amit fel tudsz e mellé emelni, pontosabban, amit nem is kell felemelni, mert ugyanezen a szinten van?
HL: Nehéz ügy. Csak a család marad. Egyetlenegy dolog van még ezen a hőfokon, az a harag, amit a világ rendező dolgai iránt érzek, és az az elkeseredettség, hogy egyre messzebb kerül annak a lehetősége, hogy megmutassuk, egy másik, ennél lakhatóbb világot is fel lehetne építeni. Ez napi dühroham nálam.
Marton László Távolodó
Diszkográfia
Transreplica Meccano, HM. 007/1989; Staalplaat 054/1993
Traditional Music Of Amygdala, Erdenklag 91349/1991
The Arcadian Collection, Erdenklag 40682/1994
Ritual Music of the Fomal-Hoot al-Ganoubi, Erdenklag, 40787/1994
6th All-India Music Conference, Erdenklag 50872/1995
Transglobal and Magic Sound of László Hortobágyi, World Network 24209/1996
Hyro: Sizen Sineido, Tone Casualties 9710/1996
Terra Dei, Erdenklag 60942/1996
Más szerzők társaságában
Classical Indian Music, Hungaroton 18080/1992
Looking East-Electronic East, Erdenklag 91348/1991
Magic Age III, Erdenklag 40722/1994
Travel with the Global Beat, Erdenklag 58852/1995
A Passage To India, EMI
72438.36835.29/1996
Világfa, MNM 001/1995
Rosebuds in a Stoneyard, Erdenklag 60892/1996
Deus Ex Machina, Indigo 1368-2/1996
In Dreams, EMI 7243.8.54878.2.8./1997
