Nicolas Winding Refn, a dán fenomén, az utókornak alkotó, meg nem értett zseni (ciki is volt, hogy a Drive-ot olyan sokan megértették), végre lerázta az utolsó béklyókat is, melyek elválasztották az igazi nagyságtól. Az elmúlt évek kísérleteibe, melyek a vegytiszta, önmagáért való semmitmondás csúcsait ostromolták, rendre becsúszott valami maradi, menthetetlenül múlt századi igyekezet, nevezzük talán a történetmesélés és jellemábrázolás minimális igényének, mostanra azonban sikerült leküzdeni mindezt, és az alkotó végre csak egy dologra, a csillogó, ezerárnyalatú, stroboszkopikus semmire koncentrálhatott. Zseniális húzás volt a Los Angeles-i modellvilágot megtenni e nagyszabású kísérlet bölcsőjének; itt nem fenyeget a veszély, hogy véletlenül valami újat talál mondani a művész. Kínos melléfogás lett volna minden új szempont, mely az eddigiekhez (igen-igen, ez egy kegyetlen világ) képest esetleg más megvilágításba helyezné a miliőt. A hipnotikus képek és az üresség mélyén rejtőző üresség zsenije, akinek már az oviban is „fenegyerek” volt a jele, nem is lép tévútra, bár a mellékalakokban olykor feltűnik valami életszerű, ám azt még idejében sikerül elfojtani. Marad a fényjátékok gyermeki öröme, melyhez remekül illik a modellvilágban szerencsét próbáló hamvas leányzó, illetve az őt alakító színésznő (Elle Fanning) diszkréten semmitmondó, elkerekedő szemű jelenléte. A modellvilág ily beható ábrázolása után jöhetnek az új kihívások, a bútorgyártás vagy a könnyűbúvárok világának művészi leleplezése – szabad a pálya a dán fenegyerek előtt.
Forgalmazza a Vertigo Média
