A Pixar a Némóval anno oly magasra tette a lécet, hogy a folytatásban nem tudta legyőzni magát. Talán persze nem is akarta, nem volt heroikus a küzdelem: a Szenilla nyomában szépen, kellemesen, bájosan, de nem sok újat mutatva úszkál elődje farvizén. A nagy kaland, a nagy dumák, a lendületes szóviccek és élvezetes mellékszereplők helyett most minden haloványabb kicsit. Most az első film legmegkapóbb mellékalakja, a rövid távú memóriájával bajlódó Szenilla kerül a központba, a hebrencs kék halacskának beugrik egy emlékkép szüleiről, gyorsan el is indul őket megkeresni, s persze ő maga vész el, hogy aztán megtalálhassa önmagát. A nagy út most egy vízi rezervátumba vezet, ami jó lehetőség arra is, hogy környezettudatosságról meg az oktatás fontosságáról legyen szó. Például kiderül, hogy három szíve van egy polipnak, akkor is, ha éppen morgós és élőlénykerülő. Jön tehát a megmentett, cinikus polip, egy vízizelig, aki mindenhova beolvad, felveszi a környezete színét és mindenféle egyéb alakot, csak azért, hogy a természetbe esedékes visszahelyezést megúszhassa, és a parkban maradhasson. A többiek felejthető alakok, viszont kapunk sok-sok szép tanulságot családról, elengedésről, sőt a hátrányos helyzetű gyerekeket nevelő szülők életébe is bepillanthatunk. Van itt szív, ha nem is három; nyári hűsölésnek tökéletes. A gyerekek szeretik (a szinkron is remek!), még akkor is, ha a felnőttek már látták mindezt egyszer-párszor.
Forgalmazza a Fórum Hungary
