A vakáció kezdete egy dolgot jelentett, de mindjárt három lett belőle: addig lehetett aludni, ameddig csak akartunk, azaz addig maradhattunk fent, amíg csak bírtunk, s ez magától értetődően hozta magával, hogy annyi filmet nézhettünk, amennyi csak belénk fért. Olyan ez, mint a maratonfutás: csak azt érdekli, aki éppen benne van, és nem lehet csak úgy ukmukfukk, edzés nélkül, hűbelebalázs módra csinálni. Úgyhogy már az áció, kációnál egyre kijjebb és kijjebb toltuk a lefekvést, folyamatosan növelve az írott DVD-kkel bevitt filmek mennyiségét. Az egyik barátom az utolsó tanítási napon kijelentette, hogy az egész szünidőt egyetlen hatalmas horrormaratonnak tekinti majd, másnapra el is tűnt. Mi, többiek viszont a közösségi programok hívei voltunk, ezért hetekre előre leosztottuk, hogy mikor kinél mozizunk – nem számolva azzal, hogy vakációnk csak nekünk van, a szülőknek viszont nincs. A filmezés így hamar az internetre költözött: leegyeztettük, mit nézünk, majd minden film után az MSN-en jelentkeztünk be. Ez persze így nem működött: volt, aki az előzetes tréning ellenére sem bírta a kiképzést, más a pisiszünetek rendjéhez nem tudott alkalmazkodni. Az ajtót a 2001: Űrodüsszeia tette be, amely sem az életkorunknak, sem a hajnali időpontnak, sem a kisképernyőnek nem felelt meg. Egy hét elteltével karikás szemekkel feltűnt horrorrajongó barátom is, aki, miután a teljes Hellraisert és az összes pár száz forintos, papírtasakos teszkós horror-DVD-t végignézte, szipogva megjegyezte, hogy soha többet nem akar szörnyfilmeket nézni; sőt, ami azt illeti, filmeket sem. Onnantól egész nyáron fociztunk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
