Nem szeretnénk sokat időzni a régi dolgoknál; hogy miben áll a trekkie-ség, azon már az előző epizódnál elironizáltunk (meglehet, botor módon, hiszen minden kisebbség a barátunk), de talán a Star Trek–Star Wars-ellentétről még nem beszéltünk eleget. Kivételek mindig akadnak, de az a lemondó félmosoly, melyet a két tábor prominensei tudnak egymás felé lövellni, ha véletlenül egy sötét sikátorban összefutnak, szóval, ez a szájszéli, gyilkos, mosolyszerű rángás, melyben több évtizedes szembenállás tör a felszínre, sehol máshol nem fellelhető, talán csak egy népies-urbánus vitán, percekkel azelőtt, hogy kitörne a tömegverekedés. Ezek után nincs is más dolgunk, mint hogy az itt következő sorokkal mindkét tábort magunkra haragítsuk, mert egyre inkább olybá tűnik, hogy az új Star Trek a maga polírozott, high-tech semmitmondásával gyanúsan kezd a nagy ellenfélre, az újraindított Star Wars-univerzumra hasonlítani. Más-más stúdió, de ugyanaz a pasas, J. J. Abrams futtatja mindkét szálat, talán ezért ez a szép stréberség minden téren, ami ugyanakkor magas technikai színvonallal – szépen suhan az Enterprise –, korrekt színészi helytállással (Idris Elba ezernyi sminkes munkaóra ellenére is átüt a maszkon) és a kötelező vulkáni köszöntéssel (Live Long and Prosper) párosul. Ami pedig e mostani epizódot illeti, a történet elsősorban az 1 akció/1 hegyibeszéd ütemes ismétlődésére épül, kinek-kinek mi jön be: az űrjárművek szép suhanása vagy az egységben az erő igazságának különféle haszonnövény-hasonlatba csomagolt puffogtatása.
A UIP–Duna Film bemutatója
