Cecilia Bartoli pár éve nem csupán korunk egyik legnagyobb énekesnője, de ráadásul fesztiváligazgató is: a pünkösdi játékokat irányítja Salzburgban. 2012 májusában Händel operája volt az első szuperprodukció, mellyel Bartoli mint művészeti vezető – és nem mellesleg mint Cleopatra – debütált. Caesar egyiptomi vizitjének megéneklésére csodálatos szereplőgárdát gyűjtött egybe a színpadon manipulatív és érzéki Éva lányát alakító díva. Pompeius bosszúvágyó özvegyét Anne-Sophie von Otter, rövidnadrágos kamaszból öngyilkos merénylővé kényszerített fiát Philippe Jaroussky, az Európai Unió színeiben Egyiptom földjén tárgyaló diktátort pedig Andreas Scholl játssza, s ezzel mindössze a kurrens világsztárok felsorolása vált teljessé, de nem a nagyszerű színpadi-vokális teljesítményeké. Így harmadik kontratenorként itt találjuk Christophe Dumaux-t, aki Cleopatra hatalomért rivalizáló testvéreként (Tolomeo) már a MET világközvetítésében mindenestől színpadra termett operaénekesnek bizonyult: hangjának teltsége, vonalérzéke és démoni figurája révén egyaránt. De még Nirena dajkaszerepében is az előző nemzedék ünnepelt kontratenorja, Jochen Kowalski ölt magára női jelmezt, Caesar bizalmasaként pedig örömmel fedezhetjük fel Kálmán Pétert (Curio), aki maga is teljes értékű játékosa az előadásnak, melynek vonzerejét és zenei hitelességét az árokból Giovanni Antonini és az Il Giardino Armonico ugyancsak messzemenően szavatolja.
Mindezekhez képest valójában mellékes, habár kétségkívül roppant látványos Moshe Leiser és Patrice Caurier négykezes rendezése, amely Regietheater ugyan a javából (vásott politikai és eredetibb filmes utalásokkal), ám a vizuálisan igényesebb és az öniróniát is ismerő fajtából. Így a rakétán lovagoló Bartoli vagy a fejét egy krokodil állkapcsai közé helyező Von Otter látványa majdnem annyira emlékezetes marad, akár a nagy operaénekesek hibátlan összjátéka.
Decca, 2016
