Film

Hogy a Föld sorsa, de legalábbis az amerikai blockbusteriparé valamilyen fura kölcsönhatásban áll Will Smithszel, az már eddig is nyilvánvaló volt. Csakhogy A Föld után még úgy sem tartogat meglepetést, hogy ezúttal a bolygón már nincs kit vagy mit megmenteni.

Magas művészet vagy nettó pornográfia? Ez a nagy kérdés a nemrég bemutatott Q, érzékek birodalma című francia film kapcsán.

Amikor Sztupa és Troché a gumimacik élén Vietnamba vonultak, az alakzat - különösen a hátsó fertályokon - olykor-olykor megbomlott. De ne szaladjunk ennyire hátra, hiszen a dolog valójában úgy festett, hogy csak Troché vonult a gumimacik élén, Sztupa nagyon is beékelődött közéjük, jobbról a harmadik volt a szélén, pont abban a menetoszlopban, amit Troché vezetett.

Hunyja be a szemét, lazuljon el, és képzelje azt, hogy.... Igen, bizony, Danny Boyle legújabb filmjében egy pszichológusi szakrendelésen vagyunk, s mint az ilyenkor általában lenni szokott, egy világszép terapeutát figyelhetünk munka közben.

Annak is megvannak a műfaji szabályai, hogy mit nem tesz az ember egy hatodik rész kommentálásakor. Nem kezd el például az előző öt rész visszatérő gyengéin lovagolni, nem említi a tagbaszakadt Shakespeare-színész, Vin Diesel bikanyakát, Paul Walker kifejezéstelen kifejezéseit, Dwayne The Rock Johnson ijesztően drabális torzóját vagy Michelle Rodriguez rosszéletű nézését - ezekre mind elégnek kellett lennie az előző öt résznek.

Amikor Sztupa és Troché meglátták a Dunában a dobozt, először azt hitték, úszik. Félúton volt valahol a Szabadság és az Erzsébet híd között, egy piszok nagy doboz. Olyan nagy, hogy azt el sem tudod képzelni, ha lapos lett volna a teteje és mondjuk ablakok is lettek volna rajta, bárki simán háznak nézi. De nem voltak ablakai, s a szokott tejeskávébarna színben tündökölt, mint a hűtőszekrények, tévék mezei dobozai.

Lassan elfogynak a hírességek, akikkel Hemingway érintkezett, s akkor majd az olyan filmek következnek, mint a Hemingway és a hentes és az Ernest és Kovácsné, mert az jól látható, hogy Hollywood az író valamennyi evilági ismerősének filmet kíván szentelni.

Többéves egészségügyi kényszerszünet után tavaly tért vissza a filmezéshez. Immár a pesti mozikban is futó - Niccol˜ò Ammaniti azonos című regényéből leforgatott - Én és te egy kamaszpár egymásra találásának a történetét meséli el. A 73 éves alkotóval Rotterdamban beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché ellopták a családfát, szerfelett óvatosan kellett intézkedniük, hiszen a fa nagyon szem előtt volt. Mindjárt a platános szélén, rögtön az út mellett, ráadásul még a sétány is pont előtte bírt kanyarogni - babakocsit toló bébiszitterek, szabadságos katonák, kutyasétáltatók és hasonlók korzóztak előtte, csupa dologtalan népség, fényes délelőttől a késő esti villanyoltásig. Még ha leszállt az éj, akkor sem takarodott haza mindenki, fiatalok és örökifjak maradtak a fák alatt csókolózni, meg ki tudja, mit etyepetyézni.

Ismert színészeket az Andrássy úton is látni ittasan bicajozni (akárcsak a hullócsillagnak, a bicikliző részeg celebnek is az augusztus a szezonja), de báj és kellem tekintetében a nyomába se érnek a részegen bicajozó Mary Elizabeth Winsteadnek.

A hó takar és tisztít, a sziget bezár, elválaszt tértől és időtől. A kettő együtt valamiféle szentség, erről szólna Pavel Lungin filmje, amely 2006-os bemutatója után most ért el a magyar mozikba.

Volt Michel Gondrynak néhány éve egy elég kínos filmje, a hozzá jól illő Tekerd vissza, haver! címmel, amelynek főszereplői, mivel egy véletlen során minden tartalom letörlődött egy videotéka kazettáiról, "megsvédelték" a filmeket, azaz fogtak egy kamerát meg a kéznél lévő holmikat, és újraforgatták őket - alufólia-ruhás szellemirtók kergettek szemeteszsákba bújt szellemeket például. S Gondrynak megtetszett az ötlet...

Bár sokáig úgy tudtuk, megfeledkezett róla, de lám, Doktor T. J. Eckleburg végre lecserélte szemüvegét; nem sokat szórakozott, mindjárt 3D-sre. Ideig-óráig tán beljebb is vagyunk vele, került valami, ami elvonja a figyelmet arról, ami különben az orrunk előtt folyik, a semmi dáridójáról. Ha tetszik, tehát védőszemüveg, olyan, mint a hegesztőké, óv a vakítástól. A Rómeó és Júlia, illetve Moulin Rouge után pedig tudhatjuk, Luhrmann nem fogja vissza magát, ha vakításról, megengedőbben kápráztatásról van szó. Illő büdzsé híján nyilván bele sem kapott volna.