A Hemingway és Fuentes már nagyon készül, Anthony Hopkins pedig javában melegít Hemingway szerepére, ám addig is a Hemingway és Gellhorn című filmből értesülhetünk az író egynémely unortodox szokásáról. Például, hogy az életet nagykanállal fogyasztó Papa állva szeretett írni, mely szokásával még a spanyol polgárháború vérzivatara közepette sem hagyott fel, s ez meg még jó néhány macsó póz oly mély benyomást tett Martha Gellhornra, a haditudósítói karrierjét Hemingway mellett felvirágoztató hölgyre, hogy menten hozzá is ment a kibírhatatlan természetű íróhoz. Bár a két és fél órásra nyújtott műben Capától Dos Passosig számos híresség megfordul, Philip Kaufman rendezőt aligha a hitelesség vezérelte; a spanyol polgárháború úgy fest, mint a kor egy legendásan jól sikerült partija, ahol mindenki ott volt, aki számít, a Hemingwayt alakító Clive Owen pedig úgy, mint Groucho Marx atletikusabb kiadásban. Hemingway és Gellhorn (Nicole Kidman) úgy beszélnek, mint Bogart és Bacall a Szegények és gazdagokban, mely egyike a sikerültebb Hemingway-adaptációknak (rendezte: Howard Hawks). Szerencsésebb is lett volna, ha Kaufman nagy ívben tesz a biográfiára; akkor most nem egy komolykodó életrajzi moziról, hanem egy nagypapásan romantikus képeskönyvről kéne megengedőn beszámolni.
Forgalmazza a ProVideo
