Magyar Narancs: Ebből a filmből süt az optimizmus! Ennyi év betegeskedés után honnan meríti?
Bernardo Bertolucci: Egyszerűen örültem, hogy végre forgatok. Tíz év kihagyás után fantasztikus érzés volt.
MN: Ezért is, tehát örömében írta az ellenkezőjére a regény szomorú végét?
BB: ", persze, az élet győz a halál felett. De csináltam én már ilyet! Anno A megalkuvó című filmemben a Moravia halálos lezárása helyett inkább Trintignant nagyközelijével fejeztem be a filmet, akkor sem akartam teljesen a történet rabjává válni, viszont a filmkészítés örömét nagyon is láthatóvá akartam tenni.
MN: Most úgy érzi, hogy sikerült?
BB: Igen. Ezért is szeretek ott maradni a premiereken, ha tehetem, egészen a végéig. Látni az emberek arcán a mosolyt, amikor kijönnek.
MN: Akkor nem csak visszautalás Trintignant-ra a kamasz hős mosolygó arca az Én és te végén kimerevített képkockán.
BB: Ez egy belső mosoly, amellyel a fiú saját magára tekint. De mint Trintignant, ez hommage a Truffaut, a Négyszáz csapásban Jean-Pierre-ről (Léaud - a szerk.) van hasonló kép. Tudja, én a mozi történelmének abból a generációjából származom, amelynél az embertől elfogadják az idézeteket, különösen, ha tiszteletet akar vele nyilvánítani.
MN: Nagy sztárokkal is forgatott korábban, milyen volt most fiatal, ismeretlen színészekkel dolgozni?
BB: Nagyszerű. Mintha mindketten a kamerám előtt nőttek volna fel. Ahogy Cocteau mondja: "Le cinéma, c'est la mort au travail." ("A mozi a munka halála.") A halál itt az időre vonatkozik, hiszen semmi sem ugyanaz egy-egy jelenet felvétele után, minden megváltozik - ezt éreztem a forgatás alatt. Illetve mindig úgy voltam vele, mintha én is lemaradtam volna valahol a fejlődésben, s a személyiségem egyik oldala még mindig nem jutott túl a kamaszkoron. Az a fele, amelyik például az Én és te-t elkészítette...
MN: Az Álmodozók után ismét egy film, amely szinte végig egy helyszínen játszódik. Miért ragaszkodik ennyire a kamaradrámákhoz?
BB: Sokan nem szeretik, ha a film tere majdnem végig ugyanaz, de nekem pont így kényelmes. Jobban oda tudok figyelni a hely "építészetére", amelyben a kamerám a mozgó test, és rajta a film a bőr. A legutóbbi filmemnél mindennek persze praktikus oka is volt. A forgatási helyszín csupán pár percre volt a római otthonomtól, így akár egyedül, az elektromos kerekes székemmel is oda tudtam menni. Nagyon örülök, hogy megtaláltuk ezt a helyet, amelyen alakítottunk is ugyan, hogy pincének nézzen ki, de alapvetően a híres festő, Sandro Chia stúdiója.
MN: Tehát ezután csak fiatalokkal?
BB: Igen, ahogy említettem, különösen vonzódom a kamaszokhoz, illetve ehhez az életkorhoz, meg ahhoz, ami közvetlenül utána jön. Akkor még bennünk van az ártatlanság, az egyik legnagyobb emberi minőség. Ugyanakkor mindig is akartam filmet csinálni 1968-ról, hiszen egy hihetetlenül gazdag és reményteli időszaka volt az emberiség históriájának, akkor tényleg komolyan vettük, hogy a világot meg lehet változtatni. Az Álmodozókat megelőző Huszadik század kolosszális, klasszikus értelemben forgatott történelmi témájú film, a la Hollywood. Mivel '68 eredete számomra egyértelműen a filmes nouvelle vague, ezért később az Álmodozókban inkább ahhoz a stílushoz nyúltam. Illetve ezért indítottam ezt a filmet a párizsi Cinémathéque ideiglenes bezárásával, és használtam egy hetvenes évekbeli dokumentumfilmes jelenetet, ahol a mozgalom egyik legfontosabb alakja, teoretikusa és aktivistája, az akkori francia kulturális miniszter (André Malraux) szemében vörös posztónak számító Henri Langlois is látható. Itt tehát a személyes történetek mellett még mindig fontosnak tartottam magát a történelmi pillanatot is. Ez az elem már nincs meg az Én és te-ben. A főszereplők zavart, csonka családokból származó fiatalok, akik holmi magasabb ideálok helyett inkább a felnövés nehézségeivel próbálnak megküzdeni.
MN: Azért ez elég ismerős motívum számos korábbi filmjéből.
BB: Én is ilyen vagyok, mindig nagyon nehezemre esett megbirkózni a mindennapokkal, talán leginkább amiatt, hogy nagyon ragaszkodó típus vagyok. Még a pszichológusoktól is nehezemre esik megválni. Harminchat éven keresztül folyamatosan jártam kezelésre, akár hetente háromszor is, mára szinte úgy érzem, az olasz pszichoanalitikusok játékszerévé váltam, freudi terminussal élve egy befejezhetetlen analízis tárgya vagyok nekik. És még ma sem érzem magam gyógyultnak, bár a gyógyítás folyamata nagyban előrelendítette a kreativitásomat, ezért mégsem érzem elvesztegetett időnek ezt a jó pár évet.
MN: Beszélne az Én és te zenéiről? 'szintén szólva eléggé meglepő volt. Nem is annyira a Cure-, inkább az Arcade Fire- vagy a Muse-betét.
BB: ", ezek a színészem, Jacopo Olmo zenéi. Mivel a filmben sokszor látni fülhallgatóval a fején, logikusnak tartottam, hogy ő válassza ki az akkor hallható számokat, olyan dalokat, amelyeket a való életben is szívesen hallgat. Illetve ezenkívül még az olasz Franco Piersanti komponált melódiát a filmhez. Tudja, nagyon örültem, hogy hosszú évek után újra Olaszországban forgatok, és ezért próbáltam mindenkit a hazai palettáról kiválogatni, talán csak a látványtervezőm, Jean Rabasse külföldi.
MN: Hogy érzi magát?
BB: Elfogadtam az állapotomat.
Hogy mit mond a maestro Az utolsó tangóról, David Bowie-ról és Marlon Brando hangjáról, az az online felületünkön olvasható az Én és te kritikájával együtt
