Dawson és a haverok

Danny Boyle: Transz

Film

Hunyja be a szemét, lazuljon el, és képzelje azt, hogy.... Igen, bizony, Danny Boyle legújabb filmjében egy pszichológusi szakrendelésen vagyunk, s mint az ilyenkor általában lenni szokott, egy világszép terapeutát figyelhetünk munka közben.

Rosario Dawson van olyan szép, hogy egy mosolyáért bárki lemondana anyakomplexusáról, viszont nem is állította senki, hogy itt egy szakma hiteles ábrázolása lenne megcélozva. Dawson doktornővel szemben James McAvoy hunyja le a szemét, vele az a baj, hogy ellopott egy Goyák közt is drága Goyát, minekutána úgy fejbe kólintották, hogy azonmód elfelejtette, hova dugta a festményt. Ezt leginkább Vincent Cassel sérelmezi, aki először a körömtépés régimódi trükkjével kívánja kiszedni képrabló társából a Goya hollétét, majd amikor ez nem vezet sokra, jön a doktornő és a hipnózis. Agykurkászós thrillerrel van tehát dolgunk, melyben legalább annyi akciózás folyik a tudatalatti pókhálós zugaiban, mint London menő apartmanjaiban, és Boyle tesz is róla, hogy a határvonalak elmosódjanak. Akkor bezzeg nem mosódik el semmi, amikor Dr. Dawson, fittyet hányva a szakmai és öltözködési minimumra, a maga pőreségében és - igen, itt jön a Transz alig titkolt titka - szembetűnő borotváltságában tölti be a vásznat. Ezzel máris örök bérlete van a filmnek a pucérkodási mozis ranglistákon, de ez csak amolyan úri huncutság Boyle részéről, aki így már nemcsak Oscar-díjas, de azt is elmondhatja, hogy puncimutogatás terén is elment egészen a falig. Ha másban nem is merészkedett odáig, de legalább jól megbolondította a képrablós filmek sémáit; mégiscsak finom húzás, hogy a felnyitandó páncélszekrényt egy felnyitandó elmével helyettesítette be, és ezzel kellő jogalapot teremtett, hogy a végtelenségig összekuszálja a Cassel, McAvoy és Dawson körüli szálakat. Csak remélni lehet, hogy legalább Boyle látta, hová vezet a sok csavar; híres eset Howard Hawksé, aki kénytelen volt Chandlerhez fordulni A hosszú álom egy homályos részlete miatt, ám Chandler - bár ő írta a könyvet - maga sem tudta a választ. Boyle mindenesetre akkorát kuszál, hogy abból komoly ember nem tud jól kijönni, ami nagyon is helyénvaló, minthogy Boyle egyáltalán nem veszi olyan komolyan magát. Inkább könnyű kézzel, s épp csak egy kicsit művészkedve élvezkedik a műfaji játszótéren. A Transz talán túl van okoskodva, ám így is épp elég meggyőzően bizonyítja, hogy Boyle milyen egy megátalkodott szemfényvesztő. Gyors, hatékony és hatásvadász, egyszóval rendkívül szórakoztató, ahogy előadja "a kezemet figyeljétek, mert csalok!" műsorszámot. Egy vagány mutogatós bácsi, aki úgy csinált szerzői thrillert, hogy közben nem az Arábiai Lőrinc magasságaiba kívánt emelkedni, mint például a jóval nagyobb füsttel dolgozó Soderbergh.

Forgalmazza az InterCom

"Nem volt hű"

Danny Boyle filmrendező

Magyar Narancs: Lát hasonlóságot a Transz és a korábbi filmjei közt?

Danny Boyle: Egy kicsit talán hasonlít a Sekély sírhantra. A történet középpontjában itt ugyanúgy egy hármas áll, akik egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek első vagy második látásra tűnnek. Egy nagy költségvetésű hollywoodi filmben ilyesmit nem engedhet meg magának az ember, a stúdiófőnökök első kérdése az lenne, hogy na, mutasd a szereplőt, akivel a néző szívesen azonosulna. 'ket csak ez érdekli. Ha erre nem tudsz választ adni, páros lábbal rúgnak ki.

MN: Más műfajokban is szeretné még kipróbálni magát?

DB: Már megint ez a műfajozás - ha reggel felkelek, nem műfajokban gondolkodom. Jelenleg két kosztümös filmem is előkészítés alatt áll, de egyikre sem úgy gondolok, mint műfaji darabokra. Még sosem csináltam kosztümöst, de most kettő is kinéz. Nagyon szeretnék csinálni egy musicalt is, de nem szabad az ilyesmit erőltetni, majd eljön az ideje magától is. Volt egy filmem, a Milliók - azt nagyon jó lett volna musicalként megcsinálni. Szó volt róla, de aztán nekem is és a forgatókönyvírónak is inába szállt a bátorsága. Ha egyszer megcsinálom a musicalemet, az nem adaptáció lesz, hanem egy eredeti történet, eredeti zenével.

MN: Igaz, hogy már dolgozik a Trainspotting folytatásán, a Pornón?

DB: Így van, és ez nem átverés, komolyan foglalkozom vele. Tíz éve már meg akartuk csinálni, de a színészek tök ugyanúgy festettek, mint az első részben. Sokat viccelődtünk azon, hogy a színészek afféle rebellis, veszélyesen élő fickókként élnek a köztudatban, noha valójában igazi piperkőcök, akik uborkapakolással óvják a bőrük szépségét. 2016-ra viszont remélhetőleg már elég lerobbantak lesznek. Szeretném végre a Trainspotting szereplőinek a további sorsát bemutatni. Még mindig ugyanabban a városban laknak? Összejárnak? Szerettek valakit? Voltak veszteségeik? Ezek érdekelnek. Nem a Pornót, vagyis az Irvine Welsh-regény hű adaptációját akarom elkészíteni, hisz' a Trainspotting sem volt éppenséggel egy hű regényadaptáció.

Az interjúért köszönet a film forgalmazójának

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.