Tar Sándor: Közjáték (Részlet a készülő regényből)

  • 2002. január 31.

Film

Sólyom soha nem tudta hová tenni szolgálatbeli partnereit, ez a figura, aki itt ült vele szemben öltönyben, nyakkendőben az alig látogatott Bon-bon presszó hátsó, szinte kihalt traktusában, és akinek a rendfokozatát sem tudta, aki fiatalabb volt, mint a többiek, és aki mindig tudott valami újdonsággal szolgálni, no nem az öltönyeivel, hanem a többnyire mosolygós pókerarc mögött sejthető szellemi muníciók keltettek Sólyomban újabb és újabb meglepetést. A férfi közben beszélt, duruzsolt azzal a monoton, alig érthető motyogással, ami a gyanútlan hallgatót akár el is altatta volna, őt nem. Meg kellene tudni, hol nyomják ezt a Beszélőt, hallotta most sokadszor, Simonnak tudnia kell, kérdezzen célzottan, magyarázta, Sólyom pedig röhögött magában. Nem lehet valaki ennyire naiv, gondolta, célzottan csak a vizsgálótiszt kérdez a kihallgatószobában, miközben nagy pofonok lógnak a levegőben. Nem állhatok elé ezzel a nyílt kérdéssel, mondta később, és az is lehet, hogy tényleg nem tudja. Á, dehogy, mondta Nyesti, tudnak ezek mindent. Ivott egy kortyot a sörösüvegből, közben az asztalon fekvő, stencilezett Beszélőt lapozgatta, kap majd maga is ilyet, mondta később, ez még az elsők közül való, valaki le fogja vinni magának, egy rádiós nő, majd mutassa meg az őrnagy elvtársnak a facsimilét, nekem már van. Sólyom kis híján felvisított, meg is tehette volna, mert valaki pénzt dobhatott a zenegépbe, melynek nyomán hangos zene töltötte be a termet, így nem volt alkalma, hogy tapintatosan érzékeltesse a facsimile és a fakszimile, valamint a stencil és a fakszimile közötti árnyalatnyi különbséget. Nyesti a bejáratnál lévő pult felé nézett, nyilván zavarta a zene, Sólyom pedig az órájára pillantott és felállt, lassan mennem kell, mondta, marad még? Maradok, mondta Nyesti, megvárom, míg elmegy a vonata, hátha meggondolja magát és visszajön, ha eszébe jut még valami. Sólyom felvette a dzsekijét, elmondtam mindent, vetette oda a szája sarkából, Nyesti alig figyelt rá, a pincérnőnek intett, mire lehalkult a zene, tehát ő is, gondolta Sólyom, aztán kezet fogtak, már ment volna, de a férfi nem engedte el a kezét, hívni fogják majd telefonon holnap a munkahelyén, mondta, azt közlik majd, hogy kapott egy párizsi ösztöndíjat. Én? Sólyomnak elállt a lélegzete, párizsit? Azt, mondta elégedett arccal Nyesti, egy hónap. Ez azért lesz jó, mert vannak az uraknak párizsi kapcsolataik is. De hát hogy, makogott Sólyom, nem volt nehéz, mondta mosolyogva Nyesti, elismerik magát, a problémát csak az jelentette, úgy beállítani a dolgot, mintha ők adnák. Érti, ugye? Értem, mondta Sólyom kissé leforrázva, most már tényleg mennem kell.
Sólyom soha nem tudta hová tenni szolgálatbeli partnereit, ez a figura, aki itt ült vele szemben öltönyben, nyakkendőben az alig látogatott Bon-bon presszó hátsó, szinte kihalt traktusában, és akinek a rendfokozatát sem tudta, aki fiatalabb volt, mint a többiek, és aki mindig tudott valami újdonsággal szolgálni, no nem az öltönyeivel, hanem a többnyire mosolygós pókerarc mögött sejthető szellemi muníciók keltettek Sólyomban újabb és újabb meglepetést. A férfi közben beszélt, duruzsolt azzal a monoton, alig érthető motyogással, ami a gyanútlan hallgatót akár el is altatta volna, őt nem. Meg kellene tudni, hol nyomják ezt a Beszélőt, hallotta most sokadszor, Simonnak tudnia kell, kérdezzen célzottan, magyarázta, Sólyom pedig röhögött magában. Nem lehet valaki ennyire naiv, gondolta, célzottan csak a vizsgálótiszt kérdez a kihallgatószobában, miközben nagy pofonok lógnak a levegőben. Nem állhatok elé ezzel a nyílt kérdéssel, mondta később, és az is lehet, hogy tényleg nem tudja. Á, dehogy, mondta Nyesti, tudnak ezek mindent. Ivott egy kortyot a sörösüvegből, közben az asztalon fekvő, stencilezett Beszélőt lapozgatta, kap majd maga is ilyet, mondta később, ez még az elsők közül való, valaki le fogja vinni magának, egy rádiós nő, majd mutassa meg az őrnagy elvtársnak a facsimilét, nekem már van. Sólyom kis híján felvisított, meg is tehette volna, mert valaki pénzt dobhatott a zenegépbe, melynek nyomán hangos zene töltötte be a termet, így nem volt alkalma, hogy tapintatosan érzékeltesse a facsimile és a fakszimile, valamint a stencil és a fakszimile közötti árnyalatnyi különbséget. Nyesti a bejáratnál lévő pult felé nézett, nyilván zavarta a zene, Sólyom pedig az órájára pillantott és felállt, lassan mennem kell, mondta, marad még? Maradok, mondta Nyesti, megvárom, míg elmegy a vonata, hátha meggondolja magát és visszajön, ha eszébe jut még valami. Sólyom felvette a dzsekijét, elmondtam mindent, vetette oda a szája sarkából, Nyesti alig figyelt rá, a pincérnőnek intett, mire lehalkult a zene, tehát ő is, gondolta Sólyom, aztán kezet fogtak, már ment volna, de a férfi nem engedte el a kezét, hívni fogják majd telefonon holnap a munkahelyén, mondta, azt közlik majd, hogy kapott egy párizsi ösztöndíjat. Én? Sólyomnak elállt a lélegzete, párizsit? Azt, mondta elégedett arccal Nyesti, egy hónap. Ez azért lesz jó, mert vannak az uraknak párizsi kapcsolataik is. De hát hogy, makogott Sólyom, nem volt nehéz, mondta mosolyogva Nyesti, elismerik magát, a problémát csak az jelentette, úgy beállítani a dolgot, mintha ők adnák. Érti, ugye? Értem, mondta Sólyom kissé leforrázva, most már tényleg mennem kell.

A kijáratnál meglátta azt a férfit, akit a padon is látott délelőtt, mikor eljött Simontól. A szemközti könyvesbolt előtt állt, háttal a kirakatnak, ugyanaz a lötyögő farmer, fakult póló, arccal errefelé nézett, és Sólyomnak az villant az agyába, hogy ha az ember egy napon kétszer látja ugyanazt a személyt, az nem mindig véletlen. Rémeket látok, gondolta, és sietősen a Nyugati felé indult. Nem az aluljárón keresztül, hanem a felszíni zebrán ment át a pályaudvarhoz, az aluljárókban bármi történhet, de a felszínen sem szabad pirosnál közvetlenül a várakozók között az úttest mellé állni, az első sorba, ott bárki mögötte álló egy autó alá lökheti az embert a tolongásban "véletlenül". A pénztárak előtt hosszú sorok, Sólyom beállt az egyikbe, amelyikben kevesebb nő volt, azoknál ugyanis buksza buksza hátán, mindent gondosan megszámolnak, a visszajárót is, közben elmegy a vonat. Esetleg az övék is, de legalább van jegyük, és nem csapta be őket a pénztáros. Hatan voltak előtte, és lassan mögé is gyűltek a várakozók, Sólyom négy-öt embert látott a háta mögött, mikor maga mellé, a kövezetre téve a táskáját hátrapillantott, no meg Vanek urat hátrébb, a fal mellett, ahogyan hirtelen ötlettel elnevezte újdonsült ismerősét, lötyögő farmer, fakult póló. A menetrendet böngészte a falitáblán, kicsavart nyakkal. Ez már nem lehet véletlen, gondolta Sólyom, és gyorsabban kezdett verni a szíve, ki ez? Nyestiék embere? Az őrnagyé? Vagy Simonék ellenőrzik a mozgását a fővárosban? Egyik sem lenne meglepő, vallotta be magának, sőt, bármely más kül- vagy belföldi szolgálat ellenőrizheti, van belőlük tucatszám, hiszen ő egy váratlanul feltűnt új csillag a titkosszolgálatok egén. Fegyvere nincs, csak egy tubus sárga festékszóró spré, no és a táska. Félt. A félelem ugyanakkor valami elszántságot plántált belé, öntsünk tiszta vizet a pohárba, gondolta, hugyoznom pedig úgyis kell. Felvette a táskáját, kiállt a sorból, és a kijárat felé vette az irányt.

Az aluljáró lépcsőjén gyorsan lerobogott, lent hatalmas tömeg, itt haladt át a metró is, mely ontotta az utasokat, a felszínről a villamosok, a falak mellett árusok, koldusok, megannyi gyanús népség, arrébb egy dél-amerikai együttes pengette a latin dallamokat, a körúti feljárónál egy valaha jobb sorsú ember látszatát keltő alak hegedült, előtte a kövön hegedűtok, benne némi aprópénz és egy egész karalábé. Tolongás, lárma, Sólyom tudta, hogy ha Vanek úr nem akarja őt szem elől téveszteni, ebben a tömegben kénytelen lesz egyre közelebb férkőzni hozzá, és ez az, ami leleplezi. Egy lármás turistacsoport fedezékében gyorsan befordult a vécé felé vezető folyosószárnyra, itt viszont már nem volt akkora tömeg, sietni kezdett, aztán beugrott a vécé nyitott ajtaján, pénzt dobott a nagydarab vécés tányérjába, és már ment is be a fülkékkel ellátott helyiségbe, mint aki alig bírja visszatartani. Elégedetten nyugtázta, hogy minden fülke üres, középtájon belépett az egyikbe, csak behajtotta, de nem zárta magára az ajtót, lehajtotta a deszkákat, majd felült rá, maga alá húzva a lábait, a táskából kivette a sprét, majd a háta mögé tette és várt.

Kintről a hangszórókból behallatszott a vonatok indulását, érkezését közlő bemondó hangja, a latin dallamok és némi egyéb lárma, de Sólyom tisztán hallotta azt is, hogy pénz koppan a vécés tányérján, valaki bejött. Siethetett, mert hamarosan még a lihegése is hallatszott, a fülkékhez érve lelassult, és egyenként benyomva nyitogatni kezdte az ajtókat. Sólyom szíve a torkában dobogott, ez csak Vanek úr lehet, gondolta, mindjárt ideér. Nem is tévedett, lassan nyílni kezdett az ajtó, majd megjelent a nyílásban egy fej, amit Sólyom azonnal telefújt sárga festékkel, az illető visszahőkölt, az ajtó mögé rejtve arcát, hogy védje, Sólyom pedig páros lábbal kirúgott. Bele az ajtóba. Az pedig arcon, fejen találta a betolakodót, aki most fájdalmas kiáltást hallatott, és a szemközti falnak esve lassan lecsúszott a kőre.

Ezt már Sólyom csak akkor látta, mikor kilépett a fülkéből, az alak a fal tövében ült vakon, az arca csupa vér, és a festék ragacsát próbálta a szemeiből kitörölni. Volt még a tubusban, Sólyom most kifújta rá, majd a torkára tette a lábát. Ki vagy, kérdezte halkan. Nem kapott választ, közben újabb érkező vendégek lármája hallatszott a bejárat felől, Sólyom pedig gyorsan elhagyta a helyiséget. Nem lett volna muszáj, tinédzser fiúk jöttek fésülködni, csak a tükörig. Ne engedje be a srácokat, szólt Sólyom a vécésnek, az a figura ott bent a fiúkat szereti, csak velem nem jött össze neki. Buzi, hördült fel a nagydarab férfi, az anyja istenit, na, adok én neki! Bent maradt? Ott van, mondta Sólyom, megjelöltem. Na, viszlát. Kint már sietett, még tíz perce lehet, valahogy átvergődött a tömegen és a körúti feljárón hamar kijutott az utcára.

Nyesti ugyanott ült, ahol elváltak, előtte felespoharak, sörösüvegek, széles mosollyal állt fel, mikor Sólyom belépett. Na végre, kiáltott fel, eszébe jutott valami? Valaki jár utánam, mondta Sólyom dühösen, le se ült, Nyesti viszont felállt; követték, kérdezte. Igen, mondta Sólyom, és azt szeretném tudni, kicsoda. Hogy nézett ki, kérdezte Nyesti különösebb érdeklődés nélkül, és még mindig mosolygott. Sólyom leírta az illető külsejét, Nyesti bólogatott, majd azt mondta, csak vigyázunk magára, semmi egyéb. Kösz, mondta Sólyom, de tudok én magamra vigyázni egyedül is. Most hol hagyta az illetőt, kérdezte Nyesti, elengedve a füle mellett Sólyom megjegyzését, hol látták egymást utoljára? Én a pályaudvari vécében láttam, de ő engem nem, és ezekben a percekben valószínűleg a vécés tart neki tettlegesen szexuális felvilágosítást. Ezt hogy érti, kérdezte Nyesti, és mintha felélénkült volna egy kissé, a vécés? Szexuális felvilágosítást? Most Sólyom mosolygott, úgy is mondhatnám, átnevelést, mondta, majd Vanek úr elmondja, de most már tényleg sietek, viszontlátásra!

Figyelmébe ajánljuk